Te belátod, bevállalod, ha tévedtél? El tudod engedni egy konfliktusban a saját érveidet, álláspontodat? Neked is volt már dolgod makacs vitapartnerrel? Tudod, aki csak azért sem hagyta, hogy végül ne neki legyen igaza. Akkor ezt az írásom Neked ajánlom!

Az imént feltett kérdésekre jól esne igennel válaszolni, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem. Ha azonban az ember erősen hisz valamiben, nehéz meggyőzni arról, hogy téved. Még akkor is, ha egyértelmű bizonyítékokkal szembesítenek. Minden porcikám ragaszkodik ahhoz, amiben hiszek. Igyekszem az eseményeket, tényeket utólag úgy beállítani, körbemagyarázni, hogy azok mégiscsak, valami nyakatekert módon alátámasszák az véleményem. És sajnos az a rossz hírem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Az alapvető hitem, a meggyőződésem nagyon fontos számomra, aszerint élek, amit és ahogyan helyesnek tartok, a saját értékrendemnek megfelelően viselkedek. Épp ebből fakadóan, amikor valaki kétségbe vonja, amiről nekem megvannak ezek a szilárd elképzeléseim, roppant mód kellemetlenül tudom érezni magam. Egyszerűen értetlenül állok a dolgok előtt. Ezt a rossz érzést hívjuk kognitív disszonanciának. Leon Festinger amerikai pszichológus foglalkozott a kognitív disszonancia vizsgálatával. Azt állapították meg kollégáival, hogy minél több időt és energiát áldoz valaki valamire, annál valószínűbb, hogy védelmébe veszi azt. Lefordítva magyarról magyarra: ha már beleöltem ennyi időt, meg verejtéket, nyilván nem hagyom, hogy pocsékba menjen. Azt kell mondjam, hogy valahol érthető.

Miért is aktuális ez most? Az elmúlt hétben két „érdekes” szituációnak is szem és fültanúja voltam. Abban hasonlítottak, hogy mindkettőben valaki nem volt képes megváltoztatni álláspontját. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, szerepekbe, pozíciókba – szerintem nem is perdöntő – de dióhéjban úgy mondanám, hogy kívülről nézve már kínos volt, mindkét esetben, ami történt. Annyira ragaszkodtak a saját igazukhoz, annyira nem voltak hajlandóak elfogadni mások érveit, hogy nagyon.

Most, hogy eltelt pár nap, leülepedtek a dolgok, elgondolkodtam. Vajon, amikor én viselkedek ugyanígy, én is ilyennek hatok? Engem is ilyennek láthat a környezetem? Ijesztő belegondolni, tükörbe nézni, nem?

Ebből a két helyzetből azt a tanulságot vontam le, hogy igenis néha tudni kell engedni és elengedni, a bennem okozott feszültség feloldásának érdekében. Akármennyire is hihetetlen, az én érdekemet fogja szolgálni. Például, ha empátiával fordulok a másikhoz, nem sérül annyira a kettőnk közti kapcsolat. Vagy, ha kérek időt, mert érzem, hogy akkor és ott nem tudok elvonatkoztatni, és nem vagyok elég befogadó. Valamint nagyon hasznos lehet még a perspektíva váltás. Van, hogy konkrétan átülök egy másik székbe a tárgyalóban egy nehéz visszajelzés után, hogy könnyebb legyen fejben (is) váltanom. Lehet bugyután hangzik, de egyébként meglepően hatásos.

Már „csak” az a nehéz ebben, hogy felismerjem, hol is van az a vékony határvonal, aminek az egyik oldalán még makacs és ragaszkodó vagyok, de azon túl már kellemetlen. Azt hiszem még néhányszor át kell lépni ezt a képzeletbeli határvonalat, hogy pontosabban lássam…

Viktor Csenge
Junior szervezetfejlesztő

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Meetup.com: Budapesten és Debrecenben. Iratkozz fel a hírlevelünkre is!