A robotika, a mesterséges intelligencia korában még mindig az emberi erőforrást mondhatjuk a legértékesebb erőforrásnak.

Innovatív szakmai források szerint az igazazán felkészült HR- s szakember már nem is a munkavállalói életciklus modellből indul ki, mára elavulttá vált – „mert lineáris, mert hiányos, mert a HR szemüvegén keresztül néz a munkavállalóra”. Sokkal inkább az számít, hogy a munkavállaló mit érez, mit gondol, mi az, amin keresztül megy. Tehát a munkavállalói élmény az, ami igazán fontos manapság.

Itt találkozik mindez a személyes élményemmel. Két évtizedes tapasztalat és elköteleződés után váltok munkahelyet és egzisztenciális létezési formát. Ezt sok-sok(k) kérdés és álmatlan éjszaka előzte meg. Hogyan fogok tudni beilleszkedni az új csapatba, merem-e láttatni magam valójában, amilyen vagyok szakmailag, emberileg? Azt sem felejtsük el, hogy mindezt nem pályakezdőként- sőt nagyon nem- teszem… Váltok, mondhatom sok év tapasztalatával és rutinjával a hátam mögött. Aminek természetesen megvan az előnye és a hátrányai is. Hisz az elméleti és gyakorlati felkészültségem által feljogosítva érezem (?) magam, hogy ne mondjak mindenre igent, van egy kiforrott hit és értékrendem, amit képviselek stb.   Merem-e, tehetem-e ezt anélkül, hogy az új kollégáim „ferde” szemmel néznek rám ezért. Kérdezhetek-e, akár mások számára evidensnek tűnő dolgokat? Elfogadható-e, ha hibázok? Be tudok-e integrálódni a szervezetbe anélkül, hogy azt érzném, azt éreztetnék velem, hogy meg kell változnom? Kérdések, melynek egy része még költői, -nincs rá válasz a gyakorlatból és idővel fog beigazolódni, hogy jól döntöttem e mikor a váltás mellett döntöttem. Másrészükkel kapcsolatban már nagyon is vannak tapasztalásaim- ezen időszak alatt is. Ezek azzal függenek össze, hogy azt érzem a kollégáim elhiszik, hogy értéket fogok teremteni, úgy, hogy közben szerves részévé tudok válni a csapatnak. Nem kell abba energiámat ölnöm, hogy valamilyennek látszódjak vagy valamilyennek pont ne. Nem kell bátrabbnak látszanom, mint amilyen ebben a helyzetben épp vagyok. Ha kell tudok segítséget kérni, és kapok is. Nekem ez most a munkavállalói élmény, és az a gondolatom, hogy valami ilyesmi lehet a kulcsa a szervezeti befogadásnak, összetartozásnak is. 

A munkavállalói élmény A The Employee Experience szerzője, Jacob Morgan szerint azt jelenti, hogy a munkavállalók számára jó fizikai, kulturális és technológiai környezetet is biztosítunk. Nem fogok számokat és brit kutatókat idecitálni, biztosan érezzük akár saját bőrünkön keresztül, hogy mennyire fontos a munkahelyi közösség. Mentális jó(l) lét szempontjából is. Rajtam kívül sok, éppen pályát vagy munkahelyet váltó kollégának, de akár régóta ugyanazon a helyen dolgozó munkatársnak relevánsak lehetnek az általam feltett kérdések. Érdemes a szervezeteknek önvizsgálatot tartani nekik milyen válaszaik vannak ezekre vagy a kollégáik milyen válaszokat adnánk ezekre a kérdésekre.

Tudtad, hogy a tornádó közepe (szeme) mozdulatlan? Fizikai törvény, a forgómozgás természetéből adódik a mozdulatlansága. A változás, a változás természetének megértése, a változásban levés slágertéma manapság a tréningpiacon. A változások jönnek, csőstől, és mindenki keresi arra a választ, hogy mégis mi tud stabilitást adni.

Nagyon sok megrendelésünk fókuszában áll a változás, nézzük meg, mi az, amit egy ilyen fejlesztés tud adni egy szervezetnek.

Változás változást ér, még véget sem ért az egyik, már jön az újabb, és az újabb. Pár éve még csak egy-egy szervezetekben találkoztunk ezzel a jelenséggel, ahol akár a vezető progresszív gondolkodásmódja generálta a változásokat, akár a nagy piaci nyomás kényszerítette ki. Mára azonban ez a jelenség általánossá vált. Nem csak a munkavállalók, és a „végeken” dolgozók kapkodják a fejüket, de sokszor azt látjuk, hogy a vezetők is elveszettek a változási folyamatokban.

Mit tudnak adni a változáskezelés tréningek?

Segítenek megérteni a változások természetét. Számos változási görbe/modell létezik, amelyek megmutatják a változásra adott érzelmi reakciókat. Segít megérteni azt a természetes folyamatot, amin átmegyünk, amikor változás ér minket, és jó esetben eszközöket is kaphatunk egy ilyen fejlesztés során, hogy másokat is segítsünk megbirkózni a változásokkal. Például sok stabilitást tud hozni a rendszerbe az, ahogyan egy vezető kommunikál a változás(ok)ról.

Ha elég időt szán egy szervezet egy ilyen fejlesztésre, akár arra is van mód, hogy a résztvevők feltérképezzék a változáshoz való személyes viszonyukat. Vagy akár ránézzenek arra, hogy milyen olyan berögződéseik, hiedelmeik vannak, amelyek akadályozzák őket egy-egy változás elfogadásában, saját mindennapjaikban való meggyökereztetésében.

A megértésen túl azonban lehetőség nyílik olyan erőforrások tudatosítására vagy akár olyan készségek fejlesztésére is, amelyek legyen szó bármilyen változásról, segíti az egyént. Csak hogy említsek egy-egy példát, ilyen lehet a nyitottság, a bátorság vagy akár a kíváncsiság.

A változás nem csak egyéni szinten érdekes

Csapatok és szervezeti szinten is érdemes vizsgálódni.

Minden csapatnak megvan a maga szokása, hogy hogyan szokta szabotálni a változásokat. Ezek egy része tudatos, egy része viszont a csapat vakfoltjában van, azaz nem látnak rá. Fejlesztőként segíthetjük abban a csapatot, hogy ezekről kezdjen beszélgetést, hogy feltérképezze ezeket, és akár stratégiát alkosson, hogy amikor belecsúsznának a szabotőr működésbe, hogyan állítsák meg magukat.  

A csapattagok egymást is át tudják segíteni a változások generálta nehézségeken, ha ebbe tesznek erőfeszítést. Az átsegítésnek egymás megértése, meghallgatása, támogatása egyaránt részét képezheti. Én nem találkoztam még olyan csapattal, aki ezt külső segítség (teamcoach, facilitátor) nélkül megtette volna, pedig sok csapattal dolgoztam/dolgozom. Tudván, hogy a csapatok mekkora érzelmi megtartó erővel rendelkeznek, ez egy komoly kiaknázatlan potenciál a szervezetekben.

Szervezeti szinten is nézzünk egy példát arra, mire érdemes figyelmet fordítani. Hasznos lehet akár megnézni, mi tapad a változásokhoz, mit hordoz a szervezeti emlékezet. „Úgyis visszarendeződik majd minden”, „Eddig még a változásból semmi jó nem sült ki”.  Ismerősek ezek a mondatok? Ha változásokért vagyunk felelősek, akár belső szervezeti szponzorként, akár külső tanácsadóként bizony ilyenekkel szembesülünk. Érdemes megnézni, mi mondatja ezeket, és hogyan lehet felülírni az ilyen típusú viszonyulásokat. Ha már tudunk róla, talán egy fokkal tudatosabban tudunk benne lenni.

Szóval változások vannak, és lesznek. Nem lesz könnyebb a helyzet, sőt … a nyomás az egyéneken, a csapatokon, a szervezeteken növekedni látszik. Érdemes felkötni a gatyánkat, és ráerősíteni azokra az elemekre, amelyek stabilitást hozhatnak egyéni, csapat, szervezeti szinten. Mert ami stabil, azt nem kezdi ki a tornádó.

Szabó Tamara
szervezetfejlesztő, tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn,  Meetup.com: Budapesten és Debrecenben. Látogass el Spotify csatornánkra és iratkozz fel a hírlevelünkre is!

Az elmúlt héten az egyik Legacy-s meeting-en a csapatból többen is arról számoltunk be, hogy az ország bármely táján járunk, vagyunk, legyen szó bármilyen szektorban lévő cégről, az utóbbi időben jellemző egy általános fáradtság, fásultság az emberekre, és hogy egy kissé negatívabban látják a dolgokat. „Jah, hogy ez a jelenség máshol is ennyire dübörög mostanában?!” – ez a felismerés, gondolat ihlette ezt az írásom, melynek témája a panaszkodás.

A blogom főszereplője Panasz Panna lesz, az ő segítségével fogom összefoglalni a gondolataim a témáról. Fontosnak tartom már itt az elején leszögezni, hogy az, hogy Panna elmond egy rossz hírt, elmesél valami szomorú, vagy dühítő dolgot, ami vele történt aznap, azt én nem tekintem panaszkodásnak! Sokkal inkább arra a negatív hozzáállással megfűszerezett, mindenben a legrosszabbat látó szóáradatra gondolok, ami olykor úgy tűnik, sosem apad el, sosem fogy ki, és hiába kap jobbnál jobb tanácsokat, ötleteket a helyzet megoldására, akkor sem tesz azért szinte semmit, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Ismerős?!

Vajon miért panaszkodik Panna?

Nyilván nem tenné, ha nem származna belőle valami fajta előnye. Először is, kiadja a feszültséget, levezeti a stresszt, lead a teherből, ami a vállát nyomja, tehát azáltal, hogy kibeszéli magából, megkönnyebbül. Lehet, hogy ezzel kíván hangot adni elégedetlenségének. Nem mondja meg konkrétan, kerek-perec, hogy mi a baja – mert nem meri, nem tudja –, hanem ilyen „finomabb” formában adja mások tudtára, hogy valamivel nem teljesen elégedett. Ha panaszkodik, figyelmet kap attól, aki a lamentálását hallgatja. Sőt, mi több, együttérzést is kicsikarhat a rosszabbnál rosszabb események megosztása után. Vigyázat, lehetséges, hogy ez egy játszma Panna részéről, és arra vár, hogy valaki megmentse. Vagy, fennáll annak is a veszélye, hogy nem a pozitív hozadéka miatt panaszkodik, hanem mert már szinte nem tud szabadulni a tevékenységtől, tulajdonképpen szokásává válik a sopánkodás. Amikor megismétel egy gondolatot, akkor az agyában a neuronok között olyan kapcsolat épül, ami segíti az információ gyorsabb áthaladását, ezzel elősegítve azt, hogy ha legközelebb hasonló adathoz jut, akkor az eddigieknél még hamarabb tudja feldolgozni az adott infót.

Hogyan hat ez a környezetére, a csapatra?

A közhangulatra egyértelműen rombolóan. Az, hogy Panna rendszeresen félig üresnek látja a poharat, és ezen is tartja a fókuszt megnehezíti azt, hogy észrevegye, a csapattagok észrevegyék a jó dolgokat, amiknek lehet örülni, a sikereket. Olyan, mintha sötétedés után is napszemüvegben közlekedne, még kevésbé veszi észre a szeme a fényt, és ezzel hatással van más emberek kedvére, gondolataira is. Viszi az időt és az energiát az, hogy őt hallgatják, vele foglalkoznak, neki próbálnak – legtöbbször hiába – segíteni, vagy pont, hogy magukba fojtják a véleményüket, mert tudják, süket fülekre találna a mondanivalójuk.

Hogyan viszonyulj Panasz Pannához?

Alapvetően két lehetőséged van: vagy kezdesz vele valamit, vagy nem kezdesz vele semmit. Ezzel aztán sokat mondtam, ugye?! Ha nem tudsz, vagy éppenséggel nem is szeretnél vele semmit kezdeni, akkor csak simán engedd el! Ha veled osztja meg sérelmeit, egyik füleden be a másikon ki. Így könnyíted meg saját magad számára a legjobban a helyzetet! Ha tudsz, vagy pedig szeretnél vele foglalkozni, amikor legközelebb Panna neked panaszkodik, akkor nézz rá más szemmel, halld ki a szituációból azt (is), hogy lehet benned bízik a legjobban, lehet, hogy a segítséged szeretné kérni, vagy arra vár, hogy megdicsérd… Ha pedig azon kapod magad, hogy Te bújsz a bőrébe, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a Te mozgatórugód a dolog mögött. Mit tudsz tenni annak érdekében, hogy legalább egy hajszálnyit jobb, kellemesebb legyen a helyzeted annál, mint amiről épp nemtetszésed fejezed ki?

Szerintem mindenkinek ismerős az a mondás, hogy „Minden fejben dől el”, amit régebben előszeretettel, már-már túlzásokba esve emlegettünk, hol magunkat, hol másokat biztatva ezzel. Talán jelmondatnak, mottónak lehetne hívni, amit ha kimondunk, abban bízunk, hogy elillan minden félelmünk és bátran belevághatunk az előttünk álló kihívásokba. Manapság viszont ha meghalljuk ezt a mondatot, lehet, hogy már csak egy legyintéssel, vállrándítással reagálunk. Talán még elejtünk egy „Hagyjuk ezt!” vagy „Próbáltam már, nem ilyen egyszerű ez…” kísérő mondatot is.

Sokszor eszembe jutott, hogy – mint megannyi dologban – ebben az esetben is az igazságot valahol a kettő között kell keresni: tény, hogy nem ilyen egyszerű az élet, hogy eldöntünk valamit és tűzön-vízen át sikerre visszük. De azért valami miatt még mindig emlegetjük ezt a mondatot, és valamiért mégiscsak elterjedt, belénk égett. Ami azt jelenti, hogy, olykor-olykor sikerül ezeket a láthatatlan akadályokat leküzdeni,de van, amikor ez kevésbé szerencsésen alakul.

Vajon mi van a fejünkben, ami ennyire megnehezíti a dolgunkat? Mi az, amit időnként nem tudunk megugrani? Min múlik, hogy megugorjuk-e azt a valamit?

 Én ezeket a „dolgokat” egyszerűen korlátoknak neveztem, amik időnként bekapcsolnak és megakadályozzák, hogy sikerre vigyünk helyzeteket. De mik lehetnek pontosan ezek? Mire vezethetőek vissza?

Ez a dilemmám elkezdett tisztázódni egy olvasmányélményem alkalmával, mégpedig a neves pszichológus Edith Eva Eger Az ajándék című könyvének olvasása során. Aki nem ismerné Dr. Egert: ő egy magyar származású, az auschwitzi koncentrációs tábort megjárt túlélő, akiből végül Amerikában neves pszichológus lett, így saját és kliensei tapasztalatai alapján tud segíteni másokat elakadásaikban. Már a könyv bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy Dr. Eger szerint nem az volt a legrosszabb börtön, ahova őt fizikálisan bezárták, hanem az, amit ő önmaga köré (akaratlanul) felépített.

„Sokan éljük át, hogy a tudatunkba vagyunk zárva. Amit gondolunk és hiszünk, meghatározza és gyakran korlátozza az érzéseinket, a tetteinket, és hogy mit tartunk lehetségesnek….miközben a bebörtönző hiteink egyénien jelennek meg és játszódnak le, néhány közös mentális börtön is hozzáad a szenvedéshez.” (Edith Eva Eger, Az ajándék, 11.o.)

Dr. Eger ezeket az általam korlátoknak nevezett tényezőket inkább börtönöknek hívja, olyan láthatatlan börtönöknek, amelyek észrevétlenül akadályoznak bennünket: cselekedeteinket, gondolatainkat; de akár vágyainkra is hatással lehetnek, vagy arra, hogy milyen a hozzáállásunk hétköznapi dolgokhoz.

A könyvében ő 12 börtönt sorol fel, melyek kifejtve még érzékletesebbek, de számomra már az elnevezésük is beszédes: Az áldozatlét börtöne, Az elkerülés börtöne, Az önfeladás börtöne, A titkok börtöne, A bűntudat és a szégyen börtöne, A feldolgozatlan gyász börtöne, A merevség börtöne, A neheztelés börtöne, A bénító félelem börtöne, Az ítélkezés börtöne, A reménytelenség börtöne, A meg nem bocsátás börtöne. Szerinte ezek a legjellemzőbb fejben lévő korlátozó tényezők, viszont nem mindenkinél van jelen mindegyik. Amik nálunk megjelennek, azokat életünk során eltanuljuk, átvesszük a szüleinktől, környezetünktől, illetve magunknak alakítjuk ki tapasztalataink során.

Magamat megvizsgálva, három-négy ilyen korláttal/börtönnel rögtön tudtam azonosulni. Az egyik, ami leginkább megragadt az a bénító félelem börtöne. Hányszor volt már úgy, hogy egy döntést nem tudtam meghozni, valamit sokáig nem mertem meglépni (pl. munkahelyváltás, költözés, stb.)?. A fent felsorolt okok közül volt a háttérben korábbi rossz élmény, de olyan is, hogy a szüleimtől hallottam olyat, hogy „A biztosat a bizonytalanra ne cseréljük.”. Ezek mind ráerősítettek arra, hogy mielőtt komoly döntést hozok, erősen mérlegeljek, hogy megéri-e.

Vagy a másik, amit kiemelek az Az ítélkezés börtöne: hányszor kerültem én is észrevétlenül olyan helyzetbe, hogy magamat másokhoz viszonyítottam? Esetleg a másik viselkedése, öltözködése, döntése, hozzáállása, stb. fölött törtem pálcát? Akár magamban tartva, akár kimondva. Utólag ránézve ezek az ítélkezések a legtöbb esetben szükségtelenek voltak, nem vittek előre, ellenben torzították a magamhoz, illetve a másikhoz való viszonyomat.

A vizsgálódást lehet és érdemes is folytatni. Márcsak azért is, mert jó tudatosítani, hogy:

1. Egyáltalán vannak ezek a belső börtönök/korlátok (benned, bennem, mindenkiben).
2. Mi okozza ezeket?
3. Hogyan lehet tőlük megszabadulni?

A könyv minden börtön esetén más-más technikát, gyakorlatot kínál, amivel meg lehet kísérelni a „menekülést” vagy kellemesebb szóval illetve „szabadulást” az adott börtönből. Egy viszont minden technikában közös: a DÖNTÉS, hogy te ezt fel szeretnéd számolni.

„Amikor megszökünk a mentális börtönünkből, nemcsak megszabadulunk attól, ami visszatartott, hanem abban is szabadok leszünk, hogy a szabad akaratunkat gyakoroljuk.” (Edith Eva Eger, Az ajándék, 15.o.)

Számomra a könyv hatására kicsit átértékelődött a „Minden fejben dől el” mondás. Már nem feszülök be, ha valakitől ezt hallom, inkább elgondolkodom: vajon melyik általam kreált börtönajtó készül éppen bezáródni?  Ha pedig már beazonosítottam, meg is tudom magam nyugtatni, hogy a börtönőr én vagyok…. 

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com: Budapesten és Debrecenben!

Egyből azzal kezdeném, hogy kiegészítem a címet, mert nem csak idézetekre, hanem szakmai mondásokra is igaz lehet ez a felvetés, kijelentés. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy fejlesztő, támogató szakemberként milyen szerepe van, van-e szerepe egy-egy idézetnek, mondásnak az eszköztáramban vagy akár a szakemberi attitűdömben.

Először kezdem a saját meglátásommal, aztán kíváncsi vagyok a tietekre is (ezt majd a közösségi felületeinken tudjátok megosztani velünk). Én egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy külön füzetet kezdtem el használni arra, hogy felírjam a nekem fontos idézeteket, gondolatokat. Továbbá egy idő után már azt is mellé írtam, hogy számomra mit jelent, mi az én értelmezésem hozzá. Az első, füzetbe felírt idézetem így hangzik: „A bölcs meglátás a terápia délibábja…” (Lori Gottlieb: Akarsz róla beszélni?), ez nagy hatással volt rám, sokszor eszembe jut coaching ülések közben, vagy akár a saját életemre nézve is. Mindig figyelmeztet van még teendő a nagy felismerések után. Ezek után azt gondolom a saját véleményem könnyen kiolvasható, szerintem igenis van szerepe egy-egy betaláló idézetnek, mondásnak a működésünkre nézve. S ami a legnagyobb hatással volt rám, és a szakmai attitűdömet leginkább befolyásolta, azt egy Alföldi Róbert előadáson hallottam, s így hangzik: „Hogyha elvégzem azt, ami a dolgom, az a nulla…, az nem különlegesség”. Aki gondolja felírhatja magának.

És, hogy miért a fogságában?! Mert a pályám elején, szomjazva a szakmailag releváns idézeteket, és csodálva a szenior szakemberek nagy mondásait, csak írtam és írtam fel őket a füzetembe. Anélkül, hogy bármelyiket is megkérdőjeleztem volna. S próbáltam a legtöbbet a saját identitásom részéve tenni, és egyúttal magamba építeni. Aztán a szerepük jelentősége mellett azon is elkezdtem gondolkozni, hogy nincs-e ennek veszélye? Olyanokra gondolok, hogy pl. a mi szakmánkban fontos kritikai gondolkodást nem nyomja-e el, ha gondolkodás nélkül más bölcsességére, tapasztalataira, meglátásaira alapozod a saját szakmai hitvallásod? Ugyanezek mentén nem torzul-e a saját identitásod, nem korlátozza-e le az ugyancsak fontos intuíciós gondolatokat? Tovább menve egyáltalán megkérdőjelezheted-e a szakmában már évtizedek óta jelen lévő szakemberek gondolatait?

Azt gondolom, hogy igen is, meg nem is. Könnyen bele tud csúszni az ember, főleg a pályája elején, hogy magáénak érzi a ”nagyok” mondásait, mert így egy kicsit már ő is szakmabelinek mondhatja magát. Amikor meg már elég tapasztalattal és önreflexióval rendelkezel tudni fogod, hogy melyik az, amivel azonosulni tudsz és hozzád passzol.

Ettől függetlenül a poszt alatt jöhetnek a számotokra fontos idézetek, gondolatok hátha valamelyiket fel tudom írni a füzetembe.

Tasnádi Roland 
tréner, coach

Pezsgő, vidám, családias hangulatban telt a Legacy Alumni első összejövetele. Jó volt látni az izgatottan keresgélő pillantásokat és boldog újra találkozásokat. Hallani a nevetéseket, azt, ahogy a teret a beszélgetések sokasága megtölti és részese lenni annak, hogy rövid időn belül új ismerettségek köttettek. Pár óra hosszáig ismét kapcsolódhattunk egymáshoz, megélhettük, hogy közös nyelvet beszélünk, inspirálódhattunk, tanulhattunk egymástól, mint tettük annak idején a képzéseken.

Visszagondolva, mi vitt oda minket? Színes a paletta… A tudásszomj, a kíváncsiság, új készségek, képességek elsajátítása és begyakorlása, a trénerek személye, a szakmai színvonal, a jövőbeli hivatásunk megalapozása vagy „csak”, hogy fejlesszük magunkat, magunkért, a környezetünkért.

És ahogy elindult a képzés (volt, akinek már a 3. a Legacy-nál) alkalomról alkalomra egyre több ismeretet szívtunk magunkba, gyakoroltunk társainkon, magunkon. Mindez nemcsak abban segített minket, hogy a megszerzett eszközök, módszerek beépüljenek a hétköznapi működésünkbe, hanem formálták gondolatainkat, új nézőpontokat adtak, „térképet”, hogy eligazodjunk mások és saját működésünkön. Fejlődött az önismeretünk, önbizalmunk, bővült az eszköztárunk és egyre magabiztosabban mozogtunk a csoportban, ami mindig megtartott, emelt és elfogadott minket (még akkor is, ha kicsit setesuták voltunk – és persze sokszor ebből tanultunk a legtöbbet).

A képzés alatt idegen emberekből összetartó közösségek születtek. Voltak olyan csoportok, akik a képzés után is együtt maradtak és akadtak, kiknek útjaik elváltak. De ezen az Alumnin most ismét megtapasztalhattuk a közösség pozitív erejét, energiáját. Mert bárhol is legyünk és bármit csináljunk összeköt minket egy láthatatlan fonál, egy gondolkodásmód, egy szemlélet. Hatással voltunk, vagyunk és leszünk egymásra, mi mindig Legacy Alumnisok!

A mostani találkozón a kötetlen beszélgetés mellett kicsit strukturáltabb formában (World Café módszertanát hívva segítségül) kis csoportokban is beszélgettünk a jelenlegi kihívásainkról, összegyűjtöttük, hogyan segít minket mindaz, amit a Legacy képzésén tanultunk és ránéztük arra is, hogy fejlesztő szakemberként mi mindennel vértezzük fel magunkat, hogy jól vegyük az előttünk álló kihívásokat. Rövid idő alatt sok információval gazdagodtunk, egy-egy gondolat újabbakat szült és élveztük a kreatív alkotás közös folyamatát.

Előző alkalommal írtam arról, hogy mi mindenből áll egy Agile Coach szerepkör. Arra gondoltam, hogy ez a cikk szóljon arról, hogyan tud az ember lépkedni ezeken a lépcső fokokon, mi kell igazán hozzá.

Fiatalabb koromban fuvoláztam közel 13 éven keresztül. Egy ideig szólóban, majd duettben is versenyekre, koncertekre jártam, majd 13 éves koromban bekerültem életem első fúvós zenekarába. Később több városi zenekarban is játszottam. Amikor elkezdtem, jó akartam lenni és sokszor elővettem olyan darabokat, amit nem tudtam eljátszani. Ezek a darabok több év rutinnal és tapasztalattal rendelkező fuvolistáknak szóltak. Emlékszem nagy kedvencem volt Johannes Brahms 5. Magyar tánca, ami valljuk be, nem egy könnyű darab. Sokszor elővettem az évek alatt, de nem tudtam eljátszani. Ilyenkor mérges lettem és nem akartam elfogadni a tényt, hogy nem megy. Ott akartam tartani, hogy el tudjam játszani, de mégsem ment. Egy idő után nem is vettem elő a darabot, majd a szegedi városi fúvós zenekar tagja lettem és szembe jött velem újra a darab zenekari változatban. Természetesen ez után is nem kevés gyakorlással sikerült eljátszanom a darabot, jó minőségben. Tudtam, hogy ennél még sokkal jobb lehetek, de elégedett voltam magammal. Rá kellett jönnöm, hogy meg kellett rá érnem és kellett az előtte lévő pár év, hogy el tudjam játszani. Szükséges volt elegendő tapasztalatot gyűjteni hozzá, amit előtte nem láttam még.

Valahogy hasonlóan érzem magam az Agile Coach szerepben is. Vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni, majd eljön az ideje, amikor kell. Az elmúlt 1 évben elkezdtem coaching-ot tanulni és elmondhatom sikerül a legjobbaktól tanulnom. A coaching tanulása közben ébredtem rá, hogy ha pár évvel ezelőtt kerültem volna ide, nem tudtam volna úgy hasznosítani a tanultakat, mint most. Nem voltam rá készen. Ez az élmény indikálta a cikket, hogy nézzünk rá egy Agile Coach fejlődésére és a coaching kapcsolatára.

Az elmúlt pár évben sokat foglalkoztam pályakezdő Agile Coach-ok kiválasztásával, képzésével és mentorálásával. Észrevettem egy mintát, azoknál, akik az elmúlt pár évben kezdték a szakmát. Olyan képzéseken és feladatokban szeretnének részt venni, ahol még nem tartanak. Szeretnének már szervezetfejlesztők lenni és coach képzésekre járni, mindeközben a csapatainál lévő problémákat nem tudják megoldani. Nem lehet ezért őket bántani és nem is célom, valószínűleg én ugyanilyen voltam.

Azt gondolom akár mennyire trendi most Agile Coach-nak lenni, 1-2 éves szakmai tapasztalattal jellemzően nem a coach képzés az, ami a legtöbbet ad az ő szakmai fejlődéséhez (tisztelet a kivételnek). Nem attól lesz valaki jobb Agile Coach, hogy coach képzésre jár. Biztos vagyok, hogy fog belőle sokat tanulni, de nem biztos, hogy ez fogja szakmailag előrébb vinni egy adott helyzetben. Van olyan, amit nem lehet elkerülni, gyakorolni kell és a gyakorlat majd meghozza a rutint és a fejlődést. Junior szinten senkitől nem kéne, hogy elvárás legyen, hogy coach-olni tudjon. Sokszor veszem észre azt is, hogy a face to face beszélgetéseket és a mentoring-okat  is coaching-nak hívják a kollégák. A nagyobb gond, hogy szerintem azt is hiszik, hogy az valóban coaching, egy-egy coaching típusú kérdések miatt. Persze ez gerjeszti is tovább, hogy az ügyfelek is azt gondolják ez a coaching és már is ott tartunk, hogy teljesen más marad meg az ügyfelekben a coaching milyenségéről. Fontos tudatosítani, hogy az Agile Coach, nem az ICF általi coach, mint ahogy a foci edző sem :)

Véleményem szerint az előző cikkemben említett fejlődési út valahol ott kezdődik, hogy a csapataival tud jól mozogni és fejleszteni őket. Ez terjed tovább, hogy a csapat körüli más csapatokra is gondol, a stakeholder-ekre és így tovább. Irrelevánsnak tartom, hogy egy junior kollégától azt várja el valaki, hogy képes legyen egy tribe design összerakni és azt is, hogy ezt elvárja önmagától. Ha már itt tartunk a legfontosabb elő is kerül: önreflexió. Lehet páran furcsán fognak rám nézni, de szerintem az egyik legfontosabb eleme a szakmának az önreflexió. Kellő önismeret és önbizalom nélkül nem fog menni a fejlődés sem és mások fejlesztése sem. Mindig ott lesz a saját plafonunk, amin nem tudunk átlépni. 

Ha egy kolléga nem látja saját magát az útján könnyen hiszi azt, hogy máshol lenne a helye. Mégis hogyan tudjuk fejleszteni ezt a képességet? Hogyan veszem észre magamon, hogy mi gátol meg a tovább fejlődésemben? Hogyan leszek önreflexív? Ezek azok a kérdések, amire szerintem nincs tuti recept, mindenkinél más és más, ami változhat is idővel. Ami biztos, hogy segít, ha rendszeresen kapnak a kollégák visszajelzés több irányból is, amit elvisz magával a kolléga és átgondolja ő mit gondol a visszajelzésről. Szoktam mondogatni, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, nem attól leszel jó Agile Coach. 

Ha mégis valamit mondanom kéne, hogy mivel lehet építeni az önreflexiót, az biztos hasznos, ha terápiában dolgozik önmagán valaki és az is, hogy rendszeresen átgondolja nap végén, hogy mi miért is történt vele az adott napon. Rossz irányba ezek nem vihetnek.

Fontos, hogy ne a felszínen szedjünk össze új tudást, hanem mélyítsük is őket folyamatosan. Nem ciki lassabban, de alaposabban haladni. A kevesebb néha több.

Deák-Nagy Petra
Agile Coach
agilediary.com blog szerzője

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Az elmúlt évek munkaerőpiaci helyzetéből kifolyólag jellemzően olyan kérdések foglalkoztatták a cégeket, a HR-eseket, mint hogy hogyan tartsák meg a jó kollégákat, hogyan legyenek vonzó munkahely, hogyan legyenek kívánatosak a potenciális munkavállalók számára.

Néha azonban olyan szerencsés helyzetbe kerül egy-egy csapat, hogy sokan jelentkeznek egy meghirdetett pozícióra, így választhatnak a jelentkezők közül.

Természetesen vannak szakmai elvárások, amiknek meg kell felelni, ezek szerepelnek is a kiírásban, de ezen felül is érdemes pár dolgot figyelembe venni, ha már van választási lehetősége a csapatnak.

Ezek a szempontok akkor tudnak igazán működni, ha a csapatnak módjában áll találkozni a leendő kollégákkal és van lehetősége részt venni a kiválasztási folyamatban vagyis, ha a csapat beleszólhat abba, hogy ki lesz az új tagja a team-üknek.

Álljon itt 3+1 szempont, amit érdemes megfontolni, amikor a csapatotok leendő tagját, tagjait keresitek:

Hasonló szakmai elvek, értékek

Ha egy csapatban sokféle tudás, tapasztalat, kompetencia van jelen, az bizony óriási erőforrás lehet a team számára. A szakmai elvekkel és értékekkel azonban más a helyzet.  Azok képezik egy csapat életében az alapot, amire a kompetenciák sokasága épülhet. A közös szakmai értékrend az egyik legnagyobb kohéziós erő, ehhez kell kapcsolódnia az új csapattagnak is akit választotok, hiszen csak akkor van benne a hosszútávú közös munka lehetősége, ha az értékrendetek vonzó számára, az elveitekkel is egyetért.

Homogén vagy heterogén csapatot szeretnétek építeni

Érdemes tudatosnak lenni abban, hogy a csapat mivel nyer többet, ha egy hasonló karakter, hasonló személyiség érkezik hozzátok, vagy olyan valakire van szükségetek, aki teljesen más, mint Ti. Nem a szakmai kompetenciái tekintetében, hiszen azzal kapcsolatban vélhetően jól körül írhatóak az elvárások, hanem egyéb kompetenciái, egyéb tulajdonságai tekintetében.

Emberileg szívesen kapcsolódni hozzá

A jó kolléga, a jó csapattag, jó ember is. Olyan valakit válasszatok kollégának, akivel emberileg szívesen kapcsolódtok. Olyan valakit, aki hozzá ad a csapatotokhoz, nem csak szakmai szempontból, nem csak a kompetenciái által, hanem az által is, aki ő maga.

Plusz 1, azaz a szubjektív szempont

Van valami megfoghatatlan, nehezen körül írható faktor, amit mindenki érez, de nehéz kiválasztási szempontként megfogalmazni, pont azért, mert szubjektív. Íme néhány kérdés, ami segíthet:

Szívesen mennél vele ebédelni?  „Látod” őt itt közöttünk a heti meetingen? El tudod képzelni, ahogy együtt dolgoztok? Vinnéd őt a legnagyobb ügyfeledhez? Sajnálnád, ha nemet mondana az ajánlatunkra?

Nem régiben volt lehetőségünk kollégákat választani. Sok jelentkezőből végül a csapatunk közösen döntött azzal kapcsolatban, hogy kivel szeretnénk a jövőben együtt dolgozni. Izgatottan várjuk az újakat, nagy reményekkel vagyunk a közös munka kapcsán. Úgy érezzük mindannyian, hogy jól döntöttünk, és ami a hab a tortán, hogy a folyamatban megélt közös munka, a kiválasztásban való együttes részvétel, a közös döntés erősített minket az értékeinkben, az elveinkben, az egyediségünkben és a kohéziónkban.  

Úgy fest, az egyik legjobb csapatépítés, ha az új kollégát együtt választjátok ki a számotokra fontos szempontok alapján!

Márton Mónika
A Legacy ügyvezetője,
szervezetfejlesztő, tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Az elmúlt heteket tekintve, több kompetenciafejlesztő tréninget is maga mögött tudhat a Legacy. Ahhoz képest azonban, amit várna, gondolna az olvasó, hogy „biztos egy újabb vezetőfejlesztő programról lesz szó”, ki kell ábrándítsak mindenkit. Nem vezetők képzése zajlott, ám ennek ellenére is biztos, hogy azok, akik részt vettek a képzésen nagyban befolyásolják a cégről kialakuló első benyomást az új kollégákban! Hogy kik ők?!

Nos akkor, lerántom a leplet! A résztvevők töltik be a mentori szerepet a szervezetben a mindennapi munkájuk mellett. Az ma már köztudott, hogy szükséges és hasznos is egy szervezetben a vezetők képzése. Jelen írásomnak nem célja elvenni a vezetői képzések értékéből, támogatottságából, sokkal inkább szeretnék rávilágítani arra, hogy ugyanennyire fontos a mentorok, az új dolgozókat betanító kollégák fejlesztése is. Hisz azok az emberek alakítják ki az első benyomást a cégről az új dolgozókban, akik betanítják, támogatják, vagy olykor még pátyolgatják is őket a próbaidő alatt – és néha után is még. Az alapján fog kialakulni a véleménye a részlegről, a területről, sőt, lehet, hogy az egész cégről, hogy hogyan bánik vele az, aki a betanítást végzi. Sokszor az az egyetlen ember nagyobb befolyással van egy új csapattagra, mint azt bárki is gondolná. Képzeld csak el, bekerülsz egy új munkahelyre, ismeretlen a környezet, az emberek, a feladatok, a szokások. Bizonytalan vagy, elveszettnek érzed magad, milyen jó, ha van egy stabil pont, egy olyan ember, akihez bátran fordulhatsz, mert emberileg és szakmailag is felkészült, és az ő támogatásával könnyebb megélni ezt a folyamatot.

Ahogy ezen a témán gondolkodtam, arra jutottam, hogy érdemes összehangolni bizonyos szempontok mentén az oktatásokat. Ha például az önismeret témakörénél ugyanazt a tesztet töltetjük ki a vezetőkkel és később a mentorokkal is, akkor erősítjük az egységes tudást, segítjük a közös nyelv kialakulását a szervezetben.

Ha mindez még nem lett volna elég gondolatébresztőnek, íme néhány tanulság, amit a résztvevőinktől kaptunk:

• Feltöltődtek érzelmileg ebben az amúgy is nehéz időszakban. Az egyik nap végén a zárókörben az a nagyon pozitív visszajelzés jött, hogy „az egész nagyon jó volt, ilyen tréningre mindenkinek el kéne mennie legalább egyszer!”.
• Megismerték egymást a mentorok a különböző területekről, akik azon terem falain kívül nagy valószínűséggel sosem találkoznak, és nem nagyon lett volna alkalmuk beszélgetni egymással. És nem utolsó sorban arról is szereztek infót, hogy melyik terület hogyan működik.
• Adhattak visszajelzést a mentori rendszer működésére, valamint tehettek javaslatokat, amikkel még jobbá lehetne tenni.
• Tudták egymást segíteni, támogatni, megosztani a tapasztalatokat, a nekik jól bevált módszereket. „Én azt viszem el, amit X mondott, hogy mindig van választási lehetőség.” – mondta ezt olyasvalaki, akinek korábban voltak problémái a dühe megfelelő kezelésével.

Mivel a mentorok fogják a kezüket az új csapattagoknak a betanulás rögös útján, figyeljünk oda rájuk, hisz kulcsemberek. Az első benyomás egy teljesen természetes jelenség, az úgyis megtörténik, kár harcolni ellene. Inkább próbáld meg pozitívvá tenni!

Az utóbbi hetek intenzív élménye és felismerése volt számomra, hogy az objektív megfigyelői szerepet milyen nehézzé teszik bizonyos belső torzítások, amik tudat alatt működnek bennünk. Az elmúlt időszak a Legacy-nál leginkább a Development Centerekről (DC-kről) szólt, jelen blogpostot az ott megfigyelőként megélt tapasztalatok ihlették.

Mindez hogyan kapcsolódik a mindennapokhoz? Vezetőként, munkatársként vagy a hétköznapi életben is pontosan ugyanezekkel a torzításokkal kerülünk szembe. Egy másik emberrel való találkozás során észlelések, benyomások keletkeznek bennünk, melyek belső folyamataink, szűrőink hatására módosulnak. Ezek a torzítások. Akár akarjuk, akár nem, ezek hatással vannak arra, hogy a továbbiakban miként vélekedünk a másik félről. Ezek az észlelések egészen apró dolgoktól (pl. rámosolygunk-e, amikor köszönünk) nagyobb fajsúlyú helyzetekig (pl. felvesszük-e az adott pozícióra) sok mindenre kihatással lehetnek. Emiatt nem árt egy kicsit átnézni, hogy nap mint nap milyen torzítások módosíthatják benyomásainkat a társas kapcsolódásaink során.  

Szóval melyek is ezek?

Az első benyomás hatása.  Ebbe a csapdába biztosan beleesett már mindenki legalább egyszer… ha nem többször. Volt már olyan, hogy valaki nem volt szimpatikus a legelső találkozáskor és ezt követően már rögtön negatívan viszonyultál hozzá, holott körülbelül 2 mondatot váltottatok egymással? Vagy éppenséggel fordítva: nem tudod megmondani, de valamiért nagyon szimpatikus volt a másik, és a továbbiakban minden gond nélkül kedves voltál hozzá. Ha igen, akkor az első benyomás hatása alatt vagy.

Ezt a torzítást tovább fokozva eljutunk a következő torzítási hibáig, a holdudvarhatásig. A jelenség alapját az adja, hogy valakivel kapcsolatban kialakul egy rokonszenvünk vagy ellenszenvünk és ez a benyomás a vele való kapcsolódásra hosszabb távon is rányomja a bélyegét. Olyan formában, hogy azokat a jeleket fogjuk tudattalanul is keresni a másik viselkedésében, amelyek alátámasztják a vele kapcsolatos véleményünket. Kedvező, vagy helyzettől függően negatívabb személyiségvonásokkal is fel tudjuk őt ruházni. Például, ha valakinek nem túl előnyös a külseje, fejben automatikusan több negatív tulajdonsággal ruházzuk fel. És ez fordítva is igaz: a vonzóbb, szebb külsejű emberekről hamarabb feltételezzük azt, hogy megbízhatóak, kedvesek és még sorolhatnánk.

Egy nagyon egyszerű és szintén gyakori jelenség, hogy ha valakiben hozzánk hasonló tulajdonságokat, adottságokat fedezünk fel (valamit hozzánk hasonlóan csinál, ugyanaz a hobbija, ugyanabban a városban született, ugyanabba a gimnáziumba járt, mint mi, stb.), akkor az illető egyből nagyot ugorhat a belső szimpatikussági mércénken. Ezt a jelenséget hasonlósági hibának nevezik.

Létezik az a torzítás is, mikor vezetőként az alapján értékeljük pozitívan vagy negatívan a munkatársat, hogy mi volt a legutolsó benyomásunk róla. Például, az éves értékelésnél a teljesítményét feljebb pontozzuk, mert az utolsó két hónapban meg voltunk vele elégedve, azt viszont figyelmen kívül hagyjuk, hogy az első tíz hónapban átlag alatt teljesített. Ezt nevezik újdonsági hatásnak.

Az is a torzító jelenségek közé tartozik, amikor valaki egy új munkahelyre belépve az elején rosszul teljesít, vagy a vezető/a csapat által nem elfogadható hibát vét; ennek hatására később nehezebben kap majd pozitív értékelést. Ezt befagyasztásnak nevezzük.

Akár hisszük, akár nem, a lágyszívűség is ugyanilyen torzító jelenség, melynek hátterében több dolog is állhat. Például, egyszerűen csak magunkat akarjuk jólelkű vezetőnek látni. Esetleg rossz teljesítménye ellenére azért mentegetjük a munkatársat, mert el akarjuk kerülni a konfliktust, ami a kellemetlen tények közlésével járna.

Előfordulhat olyan helyzet is, hogy a sorozatosan alacsony teljesítményű jelöltek/munkatársak után egy közepesen teljesítő kolléga munkáját a kelleténél jobban felértékeljük. Hiszen az ő teljesítménye a közelmúltban tapasztaltakhoz képest sokkal jobbnak tűnhet. Ezt nevezzük kontraszthatásnak.

És a végére hagytuk a legtipikusabb torzítást: az általánosítást. Amikor valakire jelzőt aggatunk, automatikusan bekerül egy skatulyába. Például: „nagyszájú”, „szemüveges”, „csendes” stb. Ezek a kijelentések mind magukban rejtik a veszélyét, hogy a jelzőből adódóan tévesen skatulyázunk be másokat, és ez szintén kihat arra, hogy a továbbiakban hogyan viszonyulunk hozzájuk.

A lista korántsem teljes, illetve az egyes jelenségeket is lehetne még tovább boncolgatni. Viszont gondolatébresztőnek elég lehet. Egy-egy helyzetben, amikor a másikat megítéljük, álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el: vajon ő tényleg olyan, amilyennek mi gondoljuk? Vagy a torzítás megtévesztő szemüvegén keresztül nézzük őt? És ha igen, vajon melyiket használjuk éppen?

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában  is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify és Youtube csatornánkra!