Korábbi blogpostunkban már foglalkoztunk az érzelmi agilitás témájával, amikor is tisztáztuk, hogy mit jelent pontosan, illetve mi miatt lenne szükség rá, hogy minél többen, minél több helyzetben tudjunk érzelmileg agilisan működni. Megnéztük, hogy a saját hétköznapjainkban hogyan akadunk horogra, azaz hogyan kerülünk saját gondolataink, értelmezésünk, érzéseink csapdájába, és adunk sokszor nem a helyzethez illő válaszokat. Ennek ellenszere lehet az érzelmi agilitás.

Hiszem azt, hogy minél jobban értjük, hogy mi váltott ki belőlünk egy adott viselkedést, annál könnyebb lesz később felismerni a hasonló helyzeteket, és legközelebb sikerülhet majd eggyel jobban reagálni. Emiatt érdemes ránézni arra, hogy mik lehetnek azok a helyzetek, amik a leggyakrabban „beszippantanak” bennünket.

Susan David e témában írt könyvében négy ilyen tipikus jelenséget sorol fel, ami tapasztalata szerint a legsűrűbben elő szokott fordulni és csapdába ejti a gyanútlan, hétköznapjaiban lavírozó egyént.

1. Ezek közül az első az úgynevezett GONDOLATHIBÁZTATÁS. Ez tipikusan az az eset, amikor gondolataink, a helyzetbe tévesen belelátott értelmezéseink visznek félre bennünket. Például: „Azt éreztem, hogy a főnökömnek rossz kedve van, emiatt most inkább nem kérdeztem rá az előléptetésre.” vagy „Azt gondoltam hülyének fognak nézni, emiatt inkább nem mondtam el az ötletem.” Érzékelhető, hogy a fejünkben ott, a helyzetben történt egy értelmezés, ami hatással volt ránk, mondhatni befolyásolta az adott helyzetben a működésünket. Tehát nem tudtunk önazonosan cselekedni.
   
   
2. Létezik a MAJOMELME jelensége, ami azt hivatott kifejezni, amikor az elménk – kismajom módjára – egy belső monológ közben egyik gondolatról, témáról a másikra ugrik át. Például egy családtagunkkal, barátunkkal összevesztünk, a beszélgetés még folytatódik a fejünkben: „Ha legközelebb beszélünk, meg fogom neki mondani, hogy ne szidja már tovább a barátnőmet.” Ekkor elkezdődik a fejünkben egy elméleti párbeszéd, amivel próbálunk a további beszélgetésre felkészülni. Attól lesz „majomelme”, hogy már előre legyártjuk a másik fél válaszait is: „Erre biztos azt mondja majd, hogy „De hát minek barátkozok egy ilyen naiv, buta emberrel.” Én meg majd szóbahozom az ő gyerekkori barátját, hogy ő se különb.”.

Egy ilyen belső beszélgetés által még jobban bepörgetjük magunkat, és persze elönt bennünket a sok ezzel járó, kellemetlen érzés is. Aki erre hajlamos, az könnyen eljuthat a legrosszabb forgatókönyvek legyártásáig. Tipikus példája a „hogyan csinálunk bolhából elefántot?” jelenségnek.

3. Szintén csapdába kerülhetünk, ha RÉGI, MEGHALADOTT SÉMÁKhoz ragaszkodunk. Például korábbi munkahelyünkön, ahol sok évet eltöltöttünk és pénzügyi területen dolgoztunk, megszoktuk, hogy a pontosság, precizitás, hibák feltárásának képessége nagy előnyt jelent. Viszont egy új munkahelyen és új munkakörben, például egy sales-es pozícióban nem biztos, hogy a fenti készségek kellenek, hogy jól beilleszkedjünk és sikeresek legyünk. Inkább az emberekkel való kapcsolódás, eredetiség, találékonyság amik jól kamatoztathatók. Előfordulhat, hogy valaki ezt érzékeli, felismeri, hogy ide más kellene, de ennek ellenére a jól bevált, régi sémái szerint cselekszik. Megintcsak ott tartunk, hogy nem a helyzetnek megfelelő, önazonos válasz születik.
4. Csapdaként szolgálhat a TÚLZOTT IGAZSÁGKERESÉS. Akár munkáról, barátokról, családról beszélünk, előfordulhat, hogy bizonyos témákban meg vagyunk győződve róla, nekünk van igazunk, és ezt nem is tartjuk magunkban. Ide tartozik a régi sérelmek felemlegetése vagy annak elismertetése is, hogy annakidején „mi megmondtuk, igazunk volt”. Ez, amellett, hogy sok időt és energiát rabol el az életünkből, elgondolkodtató helyzeteket teremthet. Például egy munkahelyen két munkatárs (Aladár és Hugó) között régóta fennálló feszültség van. A sérelem már olyan régi, hogy senki nem emlékszik rá, csak Aladár, aki időnként egy-egy újabb közös projektnél odaszúr Hugónak: „Na, itt is az lesz, mint két éve, mikor legutóbb együtt dolgoztunk?”; „Akkor is nekem lett igazam”. Kimondatlanul hordozzák, cipelik magukkal ennek a régi eseménynek a terhét.

A fent felsorolt csapdákat átnézve be kellett vallanom magamnak, hogy én már voltam mindegyik helyzetben. Lehet, hogy nem is csak egyszer, többször is. Viszont az is kitisztult, hogy mi volt segítségemre ezek felülírásában: a tudatosítás. Az, hogy amikor elfogott az ismerős, furcsa érzés, akkor megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam: Honnan ismerős ez a helyzet? Hogyan tudnám ez alkalommal egy kicsit másként csinálni? Kicsit máshogyan reagálni, mint korábban? Szerintem engem az elgondolkodás és az apró lépések segítettek ahhoz, hogy manapság már egyre kevésbé esek a fenti csapdákba.

„A legérdekesebb és legújszerűbb megoldásokra általában akkor jövünk rá, ha nyitottak maradunk az új tapasztalatokra, a problémát a „kezdők lelkesedésével” vizsgáljuk. Ez az érzelmi rugalmasság alapköve.” (Susan David, Érzelmi rugalmasság, 49.o.)