Shackleton és legénysége, 1914-ben szenvedett hajótörést az Antarktisz jegén, több mint 2200 km-re a legközelebbi emberi civilizációtól, minden kommunikációs eszköz híján, mégis túlélték a csaknem két éven át tartó megpróbáltatást.

A napokban újra kezembe került Margot Morrell  és Stephanie Capparell A ​Shackleton-modell című könyve. Kíváncsivá tett, hogy azok a vezetői elvek, értékek, készségek, melyek több, mint 100 évvel ezelőtt egy szélsőségesen nehéz helyzetben sikeresnek bizonyultak, vajon időtállóak-e a mi VUCA világunkban?  

Lássuk, melyek voltak ezek!

Légy hiteles!

Shackleton a nehéz helyzetekben a vezérlőértékeire támaszkodott. Ezek segítették abban, hogy bizonytalan helyzetben is jól döntsön. Amiben hitt, azt kommunikálta és aszerint cselekedett. Ragaszkodott a tisztességes versenyhez és a magasfokú együttműködéshez. Elfogadta a vezetői felelősséget, de ha kellet, a saját munkáját félretéve segítette a legénységet.

Toborozz jó csapatot és fizesd meg őket!

Shackleton számára a tapasztalaton túl fontos volt, hogy optimista, derűlátó és motivált emberekkel vegye körül magát, akiknek a lehető legnagyobb fizetést, és felszerelést kínálta.

Azt vallotta, hogy a szakmát meg lehet tanulni, a tapasztalat folyamatosan növekedhet, de a motiváltságot nehéz kívülről erősíteni. A reális optimizmus az, ami a szélsőségesen nehéz helyzetekben elengedhetetlen: bízni abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.

Alakítsd ki a bajtársiasság szellemét!

Shackleton kialakított egy, a feladat és az emberek számára ideális struktúrát és rendet, felszámolta a hagyományos hierarchiát. Legénységével tisztességesen bánt, támogatta a közvetlen, baráti hangulatú összejöveteleket, és mindig elérhető volt a csapata számára. Sokat tett a jó hangulat megőrzéséért. Tudta, hogy nehéz helyzeteket csak kölcsönös egymásrautaltság esetén tudnak majd jól kezelni. 

Hozd ki mindenkiből a legjobbat!

Shackleton vezetőként a példamutatás híve volt, jól fogadta és megszívlelte az emberei kritikáit. Négyszemközti beszélgetésekkel erősítette a lojalitást, a személyes kötődést. Mentorálta az embereit annak érdekében, hogy mindenkiből a legjobbat hozza ki. Nem csak jól vette a visszajelzéseket, hanem maga is sokat adott megerősítést és kritikai visszajelzést is.

 Teremts vonzó víziót!

Shackleton stabilan állt a vezetői szerepében, és biztos volt a sikerében. Elérte, hogy nehéz helyzetekben az emberei a megoldásokat keressék és a jövőn tartsák a fókuszukat. A személyes hite a vízióban, a vízió vonzóvá tétele és a töretlen hite az elérhetőségben hozzájárult ahhoz, hogy a cél mellé állítsa a legénységét.

Légy állhatatos és rugalmas egyszerre!

Shackleton kitartott az értékei, elvei és célja mellet, ugyanakkor rugalmasan reagált a kiszámíthatatlan helyzetekre.

 Figyelj a saját és az embereid mentális és fizikális jóllétére!

Tisztában volt azzal, hogy szélsőséges helyzetben csak fizikálisan, mentálisan és érzelmileg rendben lévő embereknek van esélye a túlérésre. Vezetői kötelességének érezte, hogy ezekben ő is elől járjon, és mindent megtett annak érdekében, hogy az emberei is jó állapotban maradjanak. Volt napirendjük, minden napnak volt egy célja, ami szolgálta a hazajutást, minden napra volt értelmes feladatuk, sokat beszélgettek, játszottak, viccelődtek és sportoltak.

Tudom, egy jégtáblán rekedni nem ugyanaz, mint vezetőnek lenni a 21. században, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, a fentiekkel egészen jól elboldogulnánk ma is.

Ti mit gondoltok?

Márton Mónika
A Legacy ügyvezetője,
szervezetfejlesztő, tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Partnereinknél végzett munkánk során szervezetfejlesztőként sokszor kerülünk kapcsolatba különböző vezetői szintekkel. A sok eltérés és különbözőség mellett azt látom, hogy majdnem mindenkiben van közös vonás. Ez pedig az, hogy a többség arra törekszik – vezetői szinttől függetlenül – hogy jó, jobb, de legalábbis elég jó vezető váljék belőle.

De milyen a jó vagy az elég jó vezető? Ezt nehéz megmondani. Ráadásul az sem mindegy, hogy kinek a szemszögéből nézzük: a szervezet, a vezetőtársak, a vezetett csapat vagy éppen egy külső partner szemszögéből. Ki mondja meg, hogy ki az elég jó vezető? Könnyen jön a válasz, hogy a felsoroltak mindegyike.

Ebből adódóan, véleményem szerint, a megfelelni akarás nem elkerülhető vezetői pozícióban sem, de csak erre „építeni” vezetői stílust, hozzáállást nagy hiba lenne. Egy vezetőnek kell, hogy legyenek belső elvei, szabályai, törvényszerűségei, melyekhez nehéz helyzetben is tud nyúlni, emlékeztetni magát arra, hogy mi a „helyes”. Ez miért fontos? Azért, hogy stabilitást, határozottságot adjon, segítsen a döntéseknél. Hiszen amellett könnyű kiállni, ami alapelvünk, meggyőződésünk. A meggyőződésből hozott döntés pedig növeli hitelességünket.Mind fejlesztő szakemberként, mind pedig magánemberként szeretem az olyan „mondásokat”, amik segítenek irányban tartani magamat. Meghallva, elolvasva, átgondolva ezeket a mondásokat kapok egyfajta megerősítést, segítenek emlékezni saját belső elveimre, szabályaimra.

Simon Sinek Együtt minden jobb című könyvében találtam olyan gondolatokat, melyek gyarapítják ezen mondásaim sorát vagy ráerősítenek a meglévőkre. Jöjjön most néhány ilyen gondolat!

„Mindig tervezzünk azzal, hogy egyetlen terv sem alakul soha a terv szerint.”

100%-osan biztos nem! Azt veszem észre, ezt nagyon sokan elfelejtik, aminek az eredménye a stressz, rágörcsölés, magunk, mások, vagy a szervezet, a rendszer hibáztatása lesz. Innentől pedig az következik, hogy már kevésbé motiváltan, úgy ahogy végigvisszük a tervet vagy elengedjük az egészet. Pedig az elején még hittünk benne. Mennyivel könnyebb, ha már az elejétől kezdve úgy kalkulálunk, hogy benne van a pakliban, hogy el fogunk térni a tervtől?

„Egy jó vezető mellett próbálkozhatunk, elbukhatunk. Majd újra próbálkozhatunk, hogy sikerüljön.”

Az, hogy a vezetőnek és a csapat tagjainak is „ér hibázni” nem újkeletű gondolat, mégis azt veszem észre, hogy ez a valóságban kevésszer valósul meg. Vajon mi lehet ennek az oka? Valószínűleg ez megérne egy külön blogposztot. Maga az a helyzet, hogy hogy vagyunk mi a hibázással? Vagy, hogy azt mondjuk, hogy szabad, de közben valóban elfogadjuk-e, ha valaki hibázik? Ha csak ezeket felülvizsgáljuk, már közelebb jutunk saját álláspontunkhoz.

 „Ha elzárkózunk mások ötleteitől, mindent kritikának hallunk. Ha nyitottak vagyunk a kritikára, tanácsokat kapunk.”

Szerintem sokan tapasztaltuk már mind a két helyzetet: amikor valaki megjegyzése kritikaként hatott ránk, valakiét pedig szimpla jótanácsként vettük. Amellett, hogy sok múlik azon, hogy egy visszajelzést hogyan tálalnak, a befogadói oldal nyitottsága is számít. A vezetőknek ebben is van felelősségük, hogy hogyan kezelik a visszajelzéseket, legyen az pozitív vagy fejlesztendő. A csapat tagjai adnak-e egymásnak visszajelzést? Benne van-e ez a szervezeti kultúrában? Esetleg lehet-e visszajelzést adni egy vezetőnek? Ne feledjük, a csapat számára ez is példaként szolgál.

„A főnöknek rangja van. A vezetőnek csapata.”

Ne feledd: egy vezetői kinevezés nem kizárólag elismerés, hanem felelősség is a hozzád tartozó munkatársakért. Nem csak kiváltság, kötelesség is. A csapatot és a vezetőt pedig a partnerség, a bizalom és a kölcsönös egymásra utaltság kovácsolja össze. Te főnök vagy, vagy Vezető?

Végezetül:

 „Váljunk azzá a vezetővé, akire mindig vártunk!”

Ha elbizonytalanodnál abban, hogy az adott helyzetben milyen a helyes hozzáállás, mit kéne tenned, kételyeid vannak, hogy jól döntesz-e: csak gondolj arra, mit tenne egy nagybetűs VEZETŐ? De nem úgy általában, hanem a számodra nagybetűs vezető. Hogy döntene az a vezető, aki szerinted ideális, akire Te felnéznél? Ne várj rá, válj Te magad olyanná!

A fenti pontokat nem általános igazságoknak szántam, számomra viszont fontos alapelvek. Az általam felsorolt mondásokat nem biztos, hogy mindenki egytől egyig magának érzi majd, viszont ha egyet is be tudsz építeni a belső vezetői szabályaid közé, már megérte elolvasni ezt a posztot. :)

Írásom aktualitását a felgyorsult világunk gyakori jelensége adja. Rendszeresen megtapasztalom a komfortzónán kívüli viselkedések, tettek elodázását, “ráérünk azzal, hogy változzunk” alapon, miközben vágyunk az azonnal de legalábbis hamar bekövetkező sikerekre.

30 éve társam a sport a mindennapokban, ezidő alatt annyi mindent tett hozzá személyiségem alakulásához, hogy mindennek kitárgyalására kevés lenne ez a blog. Ami viszont mindenképpen ide kívánkozik, az annak elfogadása, hogy a hétköznapokban edzés edzést követ, a meccs vagy a verseny pedig majd később lesz, és majd ott derül ki, mennyire volt hatékony a mindennapi trenírozás. Sokszor előfordul, hogy számos “versenykudarc” vezet el a nagy győzelmekhez, de mindennapi tettek és aktivitás nélkül borítékolható, hogy az eredmények elmaradnak. 

Egy attitűdről beszélünk, amikor a türelmetlen türelem jelentését boncolgatjuk.
Elég egy pillanat, hogy úgy döntsünk, mostantól így viszonyulunk dolgainkhoz, a tettek és az eredmények összefüggéséhez. - “Rendben, akkor tehát gyorsan cselekszem, és türelmesen kivárom, míg a rendszeres, következetes ismétlések eredményt hoznak.” Könnyűnek hangzik ha valamiről egy pillanat alatt döntést lehet hozni.
Hosszú távon kitartani viszont már nem annyira egyszerű. Tartósan attitűdöt, hozzáállást váltani általában kényelmetlen, időnként fájdalmas, macerás, munkával, izzadsággal jár.
Talán ezért is viszonyulunk sokszor nehezen a változáshoz, és kívánjuk, hogy egy-két kisebb erőfeszítés legyen elég ahhoz, hogy elérjük a céljainkat.

“Na jó, de mit tegyek valójában?” - hallom sokatok kérdését az előbbi felvetésem kapcsán.

Van 5+1 tippem számodra, ami nekem bevált. Elsőként olvasd el ezeket, és gondolkodj el, melyik lehet az, amit akár a következő pillanatban ki tudsz próbálni!
Hisz arról beszélünk, cselekedj most!

1. Válassz egy olyan célt, amihez az odavezető utat is szeretni tudod!
   A cél elérése sokszor egy-egy pillanat, és meggyőződésem szerint általában túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Felöltöztetjük, felmagasztaljuk, olyan naggyá tesszük önmagunk szemében hogy kiderül, hozzá sem tudunk férni igazán. Az odavezető út viszont gyakorta hosszú, sok időt töltünk el rajta, nem árt tehát, ha jól érezzük magunkat, miközben haladunk.
   Véleményem szerint, aki úton van, már sikeres. Szeresd meg a folyamatot, mert ha nem teszed, talán el sem fogsz indulni, vagy az sem fog különösebben örömet okozni, ha végül eléred a célt.

2. Határozd el előre, hogy megteszed amit szükséges, akkor amikor szükséges!
   Minden nap dönteni arról, hogy ma megteszem-e, ma felkelek-e korán, ma felhívom-e, ma megírom-e, ma gyakorlom-e - és még sorolhatnám - rendkívül fárasztó. Az elménk szakértő abban, hogy visszarángasson minket a komfortzónánkba, ahol kényelmes, ahol ismerősen mozgunk, ahol nincs szükség extra erőfeszítésre, ahol azért valahogy mindent összevetve jól elvagyunk. Ha viszont már döntöttünk arról, hogy megcsináljuk, és rendeltünk a tettek mellé konkrét időpontot, ki tudjuk zárni ezeket az eltérítő hangokat.

Én döntöttem a reggel 6 órakor kezdődő futóedzésről, arról, hogy én ezt így fogom csinálni. Téli reggeleken, amikor kint még sötét és hideg van, nem logikus úgy dönteni, hogy elindulok. Akkor az a logikus, hogy a meleg takaró alatt maradok, hisz szükségem van a pihenésre…bla bla bla (mondja az elmém nagyon meggyőzően). Csakhogy akkor nem kérdezem meg őt erről. :)

3. Bízz a cselekvés erejében!
   Tony Robbins azt mondja, az érzelmeket a tettek váltják ki (“Emotions come from motion). Ha változtatni akarsz az érzelmi állapotodon, mozdulj meg, csinálj valamit most! Garantálom, hogy máshogy fogod magad érezni utána. A tettek érzésekhez vezetnek, az új érzések pedig új tetteket vonzanak. Ha pedig mást csinálsz, más lesz az eredmény, és megintcsak máshogy fogod érezni magad. Ilyen egyszerű lenne? Próbáld ki!
4. Gondolj valakire, aki számodra elismerésre méltó sikereket ért el!
   Mit gondolsz, ő mennyi idő alatt jutott oda, ahol most tart?
   Érdemes megfékezni a eredmények sürgetésével kapcsolatos elvárásainkat annak reményében, hogy hosszabb távon messzebbre juthatunk. Hisz nagy dolgokra vágyunk, nem igaz? Úgy értem, mindenki a maga szintjén szeretne valamit, ami még nem az övé, ami még nem ő, amit még nem ért el, amit még nem tapasztalt. Tartósan más szintre helyezni magunkat időbe telik. De ha jó a cél, és az utat is szeretni tudod…de erről már volt szó.
5. Csak magaddal versenyezz!
   Amikor Münchenben félmaratont futottam, az első pár száz méter után elfutott mellettem egy alacsony női versenyző. Megpillantottam egy feliratot a hátán:
   Run Your Own Race! Azaz, a saját versenyedet fusd!

Óriási segítség volt az ott nekem, mert rájöttem, bár több ezren vagyunk, valahol mégis egyedül vagyok, és csak magamra kell, hogy figyeljek. A legjobb (és talán egyetlen reális) összehasonlítási alapunk csak saját magunk vagyunk. Miben vagyok ma más, mint tegnap? Mit teszek máshogy magamhoz képest, mint amit ahogy eddig tettem? Hogy reagálok máshogy eseményekre, mind ahogy eddig reagáltam? Talán a legfontosabb kérdések ezek, amit magunknak feltehetünk, ha fejlődésre vágyunk. 

+1.  Ünnepeld meg, ha bárhova is eljutottál!
Adj magadnak jutalmat, motiváld magad akár kis szakaszok megtétele után is neked fontos ajándékokkal. Hisz, a legjobb társad Te vagy önmagadnak, a legtöbb időt magaddal töltöd, a legjobban Te ismered önmagad, és remélem, nagyon jóban vagy önmagaddal.

Talán érdemes lenne egy következő blogbejegyzésben erről a kapcsolatról közösen elgondolkodnunk.

Addig is érdekelne, Neked milyen tapasztalataid vannak a fentiekkel kapcsolatban! Kívánok egy türelmetlen türelmet a mindennapjaidba, tedd meg elsőként most, aztán rendszeresen, és az eredmény meg fog érkezni. Ígérem. :)   

Bársony Balázs
Tréner
Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

A múltkori blogposztomban a teamcoachingról, mint a szervezetfejlesztés varázspálcájáról írtam. Egy-egy csapatműködést látva, figyelve, elemezve mindig kíváncsian figyelem, milyen az adott csapat pszichológiai biztonságának szintje. Van? nincs? Most alakul ki? Van olyan, hogy megvan, de nem tudják. Az is előfordul, hogy nincs meg, de tudják és vágynak rá.

De mi is az a pszichológiai biztonság? Amy Edmondson, szervezeti működéssel foglakozó tudós az, aki behozta ezt a fogalmat.

Úgy fogalmazott, hogy a pszichológia biztonság:

„A munkatársaknak az a hite, hogy nem büntetik vagy alázzák meg őket azért, mert ötletelnek, kérdéseket tesznek fel, aggodalmukat fejezik ki, vagy hibákkal foglalkoznak.”

A pszichológiai biztonság egy csapattulajdonság, nem alapképessége egy csapatnak. Tenni kell érte, hogy kialakuljon és utána fenn kell tartani. Amennyiben magasszintű pszichológiai biztonsággal rendelkezik egy csapat, annak lehet az az eredménye, hogy van helye a hibázásnak. Ha van helye a hibázásnak, akkor megnyílik a lehetőség arra, hogy az ilyen csapatban az emberek konstruktívak lesznek, innovatívak lesznek, nem félnek ötletelni.Szervezetfejlesztőként – de még inkább vezetőként – érdemes tehát arra figyelni, hogy milyen a pszichológiai biztonság szintje egy csapatnál. Az alábbiakban összeszedtem néhány intő jelet, ami arra enged következtetni, hogy éppen alacsony:

• Alacsony a proaktivitás: Mindenki „csak” a saját munkáját végzi, nem vállalkoznak ezen felül feladatokra.
• Kevés a visszajelzés: Ez igaz mindkét irányba, a csapattagok se nem kérnek, se nem adnak visszajelzést egymásnak.
• Nincsenek konstruktív szakmai viták: A csapattagok kerülik a szakmai döntések, irányvonalak jó értelembe vett megkérdőjelezését. Az is jellemző, hogy ebből fakadóan keveset kérdeznek, inkább csak elfogadják a döntéseket.
• Nincsenek a csapatműködésre vonatkozó beszélgetések: Teamcoaching alakalmával szoktunk azzal találkozni, hogy amikor egy probléma felmerül, akkor vagy néma csend áll be, vagy egy poénnal elütik az élét és valójában nem kerül felszínre az adott probléma.
• A csapattagok nehezen vagy nem kapcsolódnak egymáshoz: Inkább csak szakmai kapcsolat van közöttük.

Az is lehet, hogy több tünet egyszerre, folyamatosan jelen van a csapatműködésben. Az is előfordulhat, hogy alkalmanként kerül felszínre valamelyik tünet. Pont ezek miatt nem könnyen és nem egyből megállapítható, hogy éppen egy csapat milyen szinten van. Nem egy adat, amit könnyen mérhetünk, inkább egy érzés, amit – ha van rá fülünk és szemünk – nagyjából be tudunk lőni.A pszichológiai biztonság egy magasszintű csapatműködést biztosító összetevő. Fentebb már említettem, milyen, ha így működik egy csapat. Itt van még néhány előnye annak, ha ez jelen van a csapatban:

• Elfogadott, hogy a csapattagok hibázhatnak, ezáltal megjelenik egy jó fajta, kreatív problémamegoldó képesség a csapaton beül.
• Tanul és fejlődik a csapat, ki tudják aknázni a bennük lévő lehetőségeket.
• Nő a csapat teljesítménye, és javul a teljesítményének a minősége.
• Csökken a fluktuáció, mert a csapattagok elkezdenek egymáshoz és a vezetőhöz kapcsolódni, kötődni.

Érdemes tehát erre figyelni, egy magas pszichológiai biztonsággal rendelkező csapatban a szakmai mutatókon túl megjelenik az ember jólléte is. Egy magas pszichológiai biztonsággal rendelkező csapatban helye van a nem munkahelyi problémák megbeszélésének is. Ennek ajándéka pedig a kevesebb stressz és a kiegyensúlyozottabb, hatékonyabb működés.

A következő alkalommal hozok ötleteket, javaslatokat arra, hogyan lehet kialakítani, fejleszteni a pszichológiai biztonságot.

Tasnádi Roland 
tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Azt gondolom, többen kaptunk már úgy visszajelzést életünk során, hogy nem tudtunk vele mit kezdni, vagy nem éreztük a változtatás kényszerét a visszajelzés hatására. Sőt, inkább nehéz érzéseket, ellenállást, frusztrációt generált. Azontúl, hogy ez lehet első reakcióban nagyon is általános, mondhatnám emberi, a visszajelzések befogadhatóvá tétele – ha úgy tetszik, emészthetősége – mégis nagyban függ attól, hogy a visszajelző személy ezt hogyan teszi. Mi az, amin múlik, mik azok a „szabályok”, amiket érdemes betartani ahhoz, hogy egy visszajelzés megérkezzen, és kiváltsa a kívánt hatást? Ezekre a kérdésekre keresem írásomban a választ.

De mi is az a visszajelzés?

Ha a visszajelzést rendszerszeméletű megközelítésben vizsgájuk egy rendszeren belül, a visszajelzés lehet pozitív és negatív is, attól függően, hogy milyen következményekkel jár a működésre. Így negatív visszacsatolás az, amely segít fenntartani az egyensúlyt a rendszerben, ellensúlyozni és szabályozni bizonyos tevékenységek következményeit. Míg pozitív visszacsatolás az, amikor a rendszer növekszik, vagy fejlődése során új egyensúlyi állapot felé halad (Tudomány és Egészség 2022).

Hétköznapi értelemben visszajelzést adni annyit tesz, mint információt adni. Információt vagy véleményt mondunk olyan valakinek, akihez bizonyos szempontok alapján kapcsolható az az információ vagy vélemény. Például: Blogot írok a visszajelzésről és az olvasók reagálnak, hogy milyennek találják az írásomat, mit tartanak, és mit nem tartanak benne „működőképesnek”.

A munkahelyi környezetben a visszajelzés az a folyamat, amiben konstruktív javaslatokat tesznek a kolléga szakmai és személyes fejlődésére, hatékonyságának növelésére, ezzel is biztosítva a szerveztettel szembeni elkötelezettségét, motiváltságát.  

Az O. C. Tanner kutatásából az is kiderült, hogy az alkalmazottak 37 százaléka szerint az elismerés a legjobb támogatás, amit a vállalattól vagy a vezetőtől kaphatnak. Az emberek értékelik, ha azt érzik, hogy fontos a vezetőjüknek az ő személyes fejlődésük, és ezt támogatja a visszajelzés által is.

Konstruktív visszajelzésre tehát mindannyiunknak szüksége van a munkavégzés során. Vágyunk rá, hogy tanulhassunk, előre léphessünk egy területen, és szeretjük is, ha magunkról, illetve a teljesítményünkről beszélhetünk.

Milyen okok húzódhatnak meg annak hátterében, hogy gyakran mégis félrecsúszik egy visszajelzés? Ez vezet vissza eredeti kérdésemhez, hogyan lehet jól ezt jól csinálni? Érdemes talán a felkészülésnél kezdeni.

Mielőtt – akár vezetőként – visszajelzést adunk, a siker érdekében érdemes az alábbi 7+1 pontot átgondolni:

1. Mi a célja a visszajelzésnek – hogyan válhat a másik hasznára?

Ez rögtön hozza is magával azt az általános érvényű megállapítást, hogy amit teszünk, azzal kapcsolatosan van választásunk, míg azzal kapcsolatosan, hogy kik vagyunk, sokkal karátosabb a mozgásterünk. Ebből következően, ha azt szeretnénk, hogy a visszajelzés hasznos és befogadható legyen a megfigyelt viselkedésre alapozzunk, ne a személy vagy a személyiség megítélésre.

2. Ez a saját visszajelzésünk vagy valaki másé? – Sajátunknak érezzük az üzenetet?

Ha a visszajelzés mögött az húzódik meg, hogy valaki más „úgy gondolja”, nem biztos, hogy jó a „közvetítő” szerepet vállalni. A visszajelzés szerencsés estben attól származik, annak kell magáénak érezni, akinél felmerül a kérdés, probléma vagy dilemma.

3. Melyek azok a kulcsüzenetek, amelyeket át akarunk adni – azok objektívek és tényekkel alátámaszthatóak?

Az objektivitás annyit tesz, hogy mellőzzük a megítélést és véleményt, és a helyzetben felmerülő tényekre hagyatkozunk. A szubjektív vélemények sokkal inkább személyes megítélésre alapoznak, ezért is sokkal könnyebb megcáfolni és visszautasítani őket. Az objektív tények semlegesebbek, könnyebb befogadni őket. Ezeket érdemes „listázni”, átgondolni. Felkészülni adatokkal, tényekkel, konkrétumokkal a visszajelzés előtt. Nézzünk erre egy nagyon egyszerű példát: Nem ugyanazt a hatást érjük el, ha például azt mondjuk valakinek, hogy „Nem tudsz soha időben feljelentkezni a meetingekre”, mint az „Utóbbi időben néhányszor - (X alkalommal) – nem csatlakoztál a meetingek kezdetére.”4. Hogyan, hol és mikor tervezzük a visszajelzés adását – megfelelő az időzítés és a helyzet?

A visszajelzés az azonnali visszajelzéstől a betervezett, előre meghatározott rendszerességgel zajló visszajelzésig széles skálán mozog. Nem érdemes lemondani az azonnali visszajelzés erejéről, de ebben az esetben is fontos, hogy megfelelő helyen és időzítéssel tegyük.

Tippek: Érdemes előre jelezni, hogy beszélni szeretnék az illetővel, ha tudjuk, hogy érzékenyen fogja érinteni a téma. Mondjuk el, küldjük el előre mi a célunk, hogy ne érje váratlanul, ne agyaljon feleslegesen. Ne hagyjunk sok időt az előbbi közlés és a tényleges beszélgetés között. Ne hagyjuk őt „túlgondolni” a dolgokat.

5. Mit érzünk a visszajelzés kapcsán – érzelmileg a „nullvonal felett” vagyunk?

Ha az érzelmeket elképzeljük egy számozott skálán, minden, ami a nulla felett van, az pozitív. Például: nyugalom, higgadtság, magabiztosság. A nulla ebben az esetben semleges. A nulla alatt a negatív érzelmek, mint például harag, sértettség, hezitálás, frusztráció helyezkednek el.  A visszajelzést akkor érdemes adni, mikor stabilak és optimisták vagyunk a helyzetet illetően (ez különösen fontos lehet, ha nehéz üzentről van szó).

6. Mit szeretnénk elérni, mi legyen a beszélgetés kimenetele?

Ahogy Joseph Grenny mondja:

„Ha az emberek látják a jószándékodat, elmondhatsz minden igazságot. Még akkor is, ha az üzenet kemény.”

Fontos lehet, hogy a másik fél érezze, hogy a személyiségét tiszteletben tartjuk, ha az üzent tartalma nehéz is a fogadó fél számára.

Ennél a pontnál a nyelvi finomságokra szeretnék utalni. A szavak, szófordultok használata nagyon árulkodó lehet szándék tekintetében. Nem ugyanazt a hatást érjük le, ha azt mondjuk valakinek: „Szeretnék beszélni veled” vagy „Beszélnünk kell.” Személy szerint én az első „meghívást” fogadnám könnyebb szívvel. Az sem közömbös az üzenet sikeressége szempontjából, hogy negatív (mit ne tegyen az illető) vagy pozitív (amit szeretnénk elérni) formában fogalmazzuk meg azt, például: „Ne beszélj olyan sokat” helyett „Érdemes meghallgatni mások véleményét is”. A visszajelzés előtt hasznos lehet akár írásban előre készülni a mondandónkkal, hogy elkerüljük a (passzív)agresszív szóhasználatot, kommunikációt.

7. Az, akinek az észrevételünket szánjuk, vajon hogyan fog reagálni a visszajelzésre?

Ha nem is tudjuk pontosan kitalálni, kiszámolni, hogyan fog a másik fél reagálni, érdemes előre felkészülni lehetséges reakciókra, amivel növelhetjük a magabiztosságunkat.  

+1 És ha már túl vagyunk egy a visszajelzésen, érdemes reflektálni arra, hogy mi ment jól, és mi az, amit legközelebb másként szeretnénk/érdemes csinálni.

Ezek a pontok segíthetnek bennünket abban, hogy az üzenet célba érjen. Ne felejtsük el, ha választhatnánk, legtöbben azt választanánk, hogy rendszeresen kapjunk konstruktív visszajelzést, olyat, ami segít bennünket, hogy tanuljunk, fejlődjünk és sikeresek legyünk.

Az utóbbi időben újra és újra szembejött velem a jelenség, emiatt úgy éreztem, hogy megérett arra, hogy írjak róla. Az alázat, alázatosság, mint jelenség… Mert azt látom, hogy aki alázatos tud lenni, annak haladnak a dolgai, előbb-utóbb sikerül, amit eltervezett és az emberek ezt el is ismerik. És jelenség, mert nem nevezném egyetlen tulajdonságnak, képességnek, annál összetettebb és akár félreérthető is lehet. Na, de hogy is van ez?

Először kicsit utánanéztem, hogy mit értünk a hétköznapokban az „alázat”, „alázatos” szavak alatt.Az értelmező kéziszótárban, a wikiszótárban – a teljesség igénye nélkül – a következőket találtam:

• „Erősen szerény”; „a saját értékeit lebecsülő”, „saját akaratát másokétól függővé tevő”
• „A saját érdemek lebecsülése, és eközben más személy érdemeinek túlértékelése”

A fenti mondatokat olvasva rájöttem, hogy értem és megértem, és én is szoktam ebben az értelemben használni ezeket a szavakat. De most nem ezt a megközelítését keresem. A továbbkeresés és a kitartásom sikerrel járt: több helyen is találtam olyan leírását az alázatnak, ami közelebb áll, ahhoz, ami számomra az utóbbi időben kikristályosodott.

„Az igazi alázat nem az, hogy rossz véleménnyel vagyunk magunkról, hanem az, hogy pontosan látjuk magunkat.” (Max Lucado)

Tehát, ha valaki alázatos, nem feltétlenül jelenti azt, hogy magát a másik alá helyezi, kevésbé tartja magát értékesnek, okosnak vagy alárendeli magát, kishitű esetleg álszerény. Hanem éppen hogy olyannak látja magát, amilyen, akkorának, amekkora. Pontosan látja, hogy hol tart a helyzetében, a fejlődésében, látja a korlátait, de látja a kitűzött célt is.

Ha egész reálisan érzékeljük magunkat, akkor be kell lássuk, az akár előny is lehet…. De milyen további előnye lehet annak, ha gyakoroljuk az alázatosságot? Az általam vélt előnyöket szedtem össze négy pontban. 

1. Alázatosság: lehet a fejlődés kulcsa

Épp a fent leírtak miatt, az alázat kulcstényező lehet abban, ha egy területen fejlődni szeretnénk (legyen az a munkánk, a hőn szeretett hobbik vagy egy teljesen új dolog, amibe belevágunk). Nem véletlen emlegetik erényként a különböző sportágakban, de különösen a harcművészetben azt, ha valaki alázatos. Hiszen fontos, hogy a sportoló reálisan lássa, hogy éppen hol tart a tanulásban, fejlődésben, a cél érdekében folyamatosan nyitott maradjon az új ismeretekre, technikákra. Ez a fajta hozzáállás azt is magában rejti, hogy a hibázás is belefér. Ennek előnyét pedig tudjuk: ha ér hibázni, utólag kevésbé rágódunk, hamarabb túllendülünk és megint a fejlődésünkre tudunk koncentrálni.

Természetesen nem elég csak alázatosnak lenni, szükség van még számos más tulajdonságra is (pl. kitartás, célorientáltság stb.), de le kell szögezzük, hogy mindez alázat nélkül mit sem ér.

2. Alázatosság: segít a belső egyensúly megtartásában

A sport példáján haladva tovább, ha a céltudatosság alázattal társul, akkor az higgadtsággal, tudatossággal is társul. Ellenkező esetben, ha valaki nem alázatos, viszont a kitűzött cél fontos számára, könnyebben előtör belőle a türelmetlenség, a düh, az agresszió, a szélsőségek közti csapongás. Sőt, az is előfordul, hogy frusztráltságában „kifelé mutogat”: sokszor külső tényezőket, más embereket hibáztat a sikertelenségért („Megcsúsztam, azért nem sikerült.”; „Elterelték a figyelmem, kizökkentettek.”)

Tehát alázatossággal könnyebben megőrizzük belső egyensúlyunkat is, ami nem hátrány, hiszen idegesen, frusztráltan nehéz koncentrálni, fejlődni.

3. Alázatosság: partnerség, emberség

Ne feledkezzünk meg az emberi oldaláról sem. Aki alázatos, az nem akar a másik fölé kerekedni, egyenlőségre, partnerségre törekszik, képes arra, hogy az egyéni érdekei helyett a közös/közösségi érdeket helyezze előtérbe. Az azonos szemmagasság mellett az alázatos ember türelmes, kevésbé ítélkezik, a másik nézőpontját könnyebben elfogadja.

4. Alázatosság: inspiráló

Kívülről szemlélve egy alázatos ember egyszerre céltudatos, kitartó, látszik a fejlődés rajta, nyugodt és partneri, ez sokak számára motiváló, inspiráló tud lenni. Jönnek a visszajelzések: „Hogy csinálod, hogy ilyen nyugodt tudsz maradni?”; „Milyen sokat fejlődtél az elmúlt időszakban…”.

Szakemberek szerint vezetőként is érdemes az alázatot, mint magatartást gyakorolni, hiszen amellett, hogy inspiráló, tiszteletet, elismerést válthat ki a munkatársakból. És ne feledjük, a vezető viselkedése mindig példának számít!

Amikor alázatos tudok lenni, a fenti tényezőket mind megtapasztalom, és nem, nem érzem magam lebecsülve, alárendelve, kisebbnek. Az alázat kitartással, céltudatossággal, nyitottsággal párosulva tényleg tud a haladás, fejlődés kulcsa lenni. De hogy ez tulajdonság, hozzáállás vagy állapot? Azt mindenki döntse el maga.:)

A legtöbbünknek, ha azt hallja, hogy varázspálca, egy faragott kis favessző ugrik be. A legtöbb szakirodalom úgy hivatkozik rá, hogy valamilyen különleges erővel bír, ami felold átkokat, vagy éppen megátkozni lehet vele. Az én fejemben (és erre is találtam írásos megerősítést �), inkább egyfajta tanításokat, ősi titkokat, bölcsességet magában rejtő eszköz, melyet jól használva megoldást találhatunk a problémákra. Szervezetfejlesztés szempontjából is inkább az utóbbival tudok azonosulni.

Hogy mit tekintek a szervezetfejlesztés lehetséges varázspálcájának? Nos, tapasztalataim alapján a teamcoaching lehet egyfajta tanítás, egy ősi titok, egy bölcsesség, ami hatással van a szervezetre. Korábban írtam arról, hogy miért fontos, hogy jól működő csapatok alkossák a szervezetet. A kollegáim pedig arról, hogyan legyünk jól, ha többek között jó csapatjátékosok akarunk lenni. Hiszen egészséges emberek tudnak egy egyészséges csapatot létrehozni, tovább menve egészséges csapatok hoznak létre egészséges szervezetet. A teamcoaching pedig mind a három ”egységre” hatással lehet.

Teamcoaching

A teamcoaching egy remek fejlesztési eszköz csapatok számára. Akkor tud működni igazán, ha van egy csapat, akik egy közös célért küzdenek. Szoktak kommunikálni is egymással, nem csak 1,5-2 havonta egy online meeting keretében látják egymást és váltanak pár szót. Illetve a csapatnak van vezetője, aki a csapat működésért felel.

Hogy miért mondtam, hogy mind a három ”egységre” hatással lehet? Mert vannak olyan helyzetek, amikor egy csapat működését bizony egy ember működése hátráltatja. Teamcoachingban az egyén szintjén jelentkező problémát a csapat, a rendszer tüneteként kezeljük. A csapattal együttműködve fogalmazunk meg új, konstruktív működést. Abban meg maximálisan hiszek, hogy az egyén elmozdulása, viselkedésváltozása sikeresebbé teszi a csapatokat.

Továbbá a teamcoaching egy olyan tudatos beavatkozás, mely segíti a csapatokat abban, hogy eredményesebbek legyenek a céljaik elérésében, ezáltal hozzájárulnak a szervezet sikereihez is.

Hoztam egy-két példát, mikor érdemes teamcoachingban gondolkozni:

• Amikor a team egy olyan elakadással küzd, amin önállóan nem tud tovább lendülni hosszú ideje.
• Amikor annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a csapattagok már nem tudnak beszélni
• egymással.
• Amikor a team valamiért nem tudja kihozni magából azt a legeredményesebb működést, amire egyébként képes lenne.
• Amikor a vezető úgy érzi, hogy a teamnek kellene valamiben előrelépnie, de nincs meg hozzá az út.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy csapatban működni erőfeszítéssel és lemondásokkal jár. Továbbá hajlamosak vagyunk arról is megfeledkezni, hogy egy jól működő, egészséges csapat tagjának lenni viszont életre szóló pozitív élmény. Amikor én visszagondolok a korábbi munkahelyeim pozitív élményeire, akkor nem az épület, maga a munkakör, a konyha felszereltsége, hanem csapathoz köthető élmények jönnek elő. Ezek maradtak meg, ezért mondom azt évekkel később, de jó volt ott dolgozni.

S, hogy valóban van-e ”varázsereje” a teamcochingnak, próbáljátok ki, és a végén el tudjátok dönteni. Nem kell hozzá sok minden, viszont van, ami elengedhetetlen hozzá. Az elköteleződés, az aktív jelenlét, és a transzparens működés végig a folyamat során, mind a csapattagok, mind a vezető részéről.

Tasnádi Roland 
tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

A reziliencia, a stressztűrőképesség, az önstabilitás egymással összefüggő fogalmak.
A világban zajló események ráirányítják, és nagyon is próbára teszik ezen képességeinket.  Limpár Imre (tanácsadó szakpszichológus) az ELTE-n tartott előadásában az önstabilizáció három pillérét mutatta be. Ezek a múlt, az erőforrásaink, és a stresszkezelés. Ezeket a fogalmakat kell szem előtt tartani krízishelyzetekben.

A lélek igazsága szubjektív, mindannyian máshogyan éljük meg a stresszt, és más dolgok okoznak nekünk stresszt. (A stressz mindig a test felől jön - Selye János definíciója alapján igénybevételt jelent: „a szervezet nem specifikus reakciója minden olyan ingerre, amely kibillenti eredeti egyensúlyi állapotából, alkalmazkodásra kényszeríti".) Van, akinél az váltja ki, hogy lesz e munkája, vagy be tudja-e fizetni a számláit... És van, aki azon stresszel, hogy „meghúzták” a Jaguárját. Nagyon más szituációk. Ami közös bennük, hogy ilyen helyzetekben megemelkedik a szervezetben a kortizol szint (mellékvese által termelt hormon). Nem az objektív igazságot keressük, hanem azt, hogyan lehet ezeken a helyzeteken túllépni. Hogyan tudjuk magunkat nyugalomba hozni, az általunk megélt valóságot hogyan tudjuk kézben tartani.

Mik azok a dolgok, amik stabilizálnak? Ínséges időkben tisztában kell lennünk ezekekel. Ebben mutatnak utat nekünk az „arany négyszög” csúcspontjai, úgymint: 1. érzelmek, 2. kognitív, gondolati ráhatások, 3. fiziológiai, élettani ráhatások és a 4. szokások. Ezek a csúcspontok abban segítenek, hogy megértsük, hogyan vagyunk összerakva, és melyek ezek közülük, amiket a legtöbbször használunk az önstabilizációnk érdekében. Ehhez fontos, hogy ismerjük magunkat, legyünk tisztában a saját működésünkkel, mi az, ami nekünk beválik. Azaz rendelkezzünk önstabilizációs repertoárral. Hogyan tudunk ilyenre szert tenni? Ha tanuljuk magunkat, és kísérletezünk (amellett, ha nagy a baj szakemberhez fordulunk). Ezek lehet, hogy hosszabb időt vesznek igénybe, akár 1-2 évet is, de próbálkozzunk különböző módszerekkel, csináljunk „best of válogatást” magunknak… A következőkben ehhez sorolok technikákat, amiket érdemes kipróbálni, és építkezni belőlük nehéz helyzetekben.

A múltunkat, mint erőforrást használni (szemben azzal, hogy hajlamosak vagyunk rágódni a múlton, és sérelmeinket „magolva” cipelni azt) leülni, majd átgondolni, akár le is jegyzetelni mindent, ami eszünkbe jut a régi szép időkről. Ha a jelenben történik velünk valami nagyon jó, azt is örökítsük meg, írjuk le pontosan, hogy mit érzünk, mit gondolunk adott helyzetben... Ezek az élmények „palackpostaként” fognak működni a jövő instabil állapotaiban.

Tisztában kell lennünk a saját „mumusainkkal”, vagyis, hogy mik azok az ingerek, amik kibillentenek minket a pszichés egyensúlyból és destabilizálják az állapotunkat. Kik azok a személyek, akik ilyen hatással vannak ránk? Stresszkezelés szempontjából nem lehet megúszni, hogy a félelmeinkkel szembenézzünk. Mi, vagy ki a MUMUS, ami/aki sakkban tart minket? Személyesítsük meg, öltsön formát, alakot, legyen színe, szaga. Hogyan jellemeznénk? Hogyan győznénk le? Képzeljük el és „vizsgáljuk” meg részletesen.

PP azaz Pozitív Precedens: Ezek valójában a kivételt jelentik. Fel kell tennünk a kérdést: van olyan önstabilizációs kivétel az életünkben, ami traumából született, mégis hozott valami pozitívumot? Nehéz szituációkban megtapasztalt - akár apróbb - sikereket is gyűjtsük össze. Ezek utólag képesek nagy megtartóerővel bírni.

PM azaz Pozitív Mementó: Amikor lelkesek és motiváltak vagyunk, amikor azt érezzük, igen, mindig ezt szeretnénk csinálni… Írjunk emlékeztetőt, üzentet magunknak. Részletesen írjuk le, hogyan látjuk magunkat, a világot, mit csinálunk és miért, milyen érzésekkel tölt el, hogyan gondolkodunk… Újraolvasva, mikor szükségünk van rá, saját kézírásunk utólag nagyon motiválóan hathat ránk.

Tíz legjobb nap: Ha össze kellen állítani életünk eddig megélt napjai közül a TOP10-es listát, mely napokat választanád? Szíved szerint mely napokat élnéd át újra úgy, ahogy megtörtént? (Semmin nem lehetne változtatni.) Azután több szempontból lehet ezeket vizsgálni: mely időkből jönnek ezek a napok? Meddig mentél vissza az időben? Kik a szereplők? Vannak esetleg visszatérő személyek? Mit csinálsz ezeken a napokon? Mitől olyan különleges ez a tíz emlék? Ki, vagy mi az oka? Mit üzennek ezek az emlékek? Érdemes ezekre a kérdésekre a válaszokat leírni, az összefüggéseket megkeresni.

Levél önmagunknak a jövőbe: Ragadjunk tollat és üzenjünk a 10 évvel, vagy 30 évvel későbbi önmagunknak (lehet rövidebb időt, például 5 évet választani, nem ez a lényeg). Mi vár rád ez idő alatt?  Mit kívánnál, mit tanácsolnál az X évvel idősebb énednek?  Ennyi évet előreugorva hogyan tűnnek fel a jelen problémái? Mit írsz a munkádról, szakmádról? Kikről írnál szívesen? Egy ilyen levél hihetetlenül kitágítja a spektrumot, ahogy önmagunkat szemléljük az időben.

Progresszív relaxáció: Bagdy Emőke úgy fogalmazza ezt meg: hiába mondják nekünk feszült helyzetben, hogy nyugodjunk meg, nem fog menni. Egy dolgot tudunk: még tovább feszíteni. Próbáljuk ki! Álljunk kis terpeszben, vegyünk egy mély levegőt, és tartsuk bent azt. Szorítsuk ökölbe a kezünket, karjainkat tegyük szorosan a derekunk mellé L alakban, majd hajlítsuk be és feszítsük meg a bicepszünket. Feszítsük tovább minden izmunkat, hasunkat, fenekünket, combunkat stb. Feszítsük 10-15 másodpercig, majd fújjuk ki a levegőt, és engedjük ki az izmokat. Ezt ismételjük meg kétszer-háromszor. Az izmok nem tudnak mást ezek után, mint ellazulni.

És még nagyon sok más módszer… Érdemes elgondolkodni rajta mik azok az önstabilitást és boldogságot hozó tényezők a saját életünkben, amik átsegítenek bennünket a kritikus időszakokon. Ne feledjük: tanulással, kísérletezéssel, gyakorlással, ha szükséges külső segítséggel, mindenkinek elérhetőek.

Az utóbbi évek eseményei vitathatatlanul rányomták a bélyeget az én mindennapjaimra, az én hangulatomra is. A nehéz helyzetek engem arra sarkalltak, hogy még többet foglalkozzak az életemben (magánéletemben és munkámban egyaránt) jelen lévő pozitív dolgokkal, értékeljem azokat, legyenek bármennyire is nagyok, vagy épp aprók! Úgy is mondhatnám, hogy nem esett nehezemre a jó érzések irányába terelni a figyelmem és egy, a témával foglalkozó könyvet a kezembe venni egy hosszú és tevékeny nap végén.

Ezt a blogposztomat egész pontosan a Harvard Business Review Pszichológiasorozat „Boldogság” című második része ihlette. A számomra legérdekesebbnek talált és a dolgos hétköznapokkal összekapcsolható gondolatok, kutatási eredmények közül szemezgettem és azokat tárom az olvasó elé a teljesség igénye nélkül. Csapjunk is bele!

Az emberek legnagyobb része beleesik abba a csapdába, hogy azt hiszi, hogy a boldogság egy cél, amit el kell érni, ahelyett, hogy úgy tekintene rá, mint egy eszközre, mint egy útra. Holott, ha az utóbbi felfogással élem az életem és rendszeresen töltöm azokkal a tevékenységekkel az időm, amit szeretek és ami ténylegesen boldogsággal tölt el, és olyan munkahelyen dolgozom, ahova szeretek bejárni, na akkor lehet igazán teljes az életem! Végül is ilyen szempontból egyszerű a képlet, szánjak bőven időt azokra a hobbikra, amik megnyugtatnak és akkor rendszeresen birtokába kerít a flow érzése, mint egy kisgyereket, amikor nagyon elmerül a játékban. A munkát tekintve pedig meg kell találni azt, amire hivatásként tekinthetek, hogy évek múltán is szenvedélyesen és lelkesen végezzem.

Valahol mindig is éreztem, tudtam, de nem olvastam korábban róla kutatást, hogy „a boldog emberek jobb munkát végeznek”! Több száz ember bevonásával végzett vizsgálatok során arra jutottak, hogy azok, akik szívvel és lélekkel végzik munkájukat és hasonló elánnal ápolják kollégáikkal a kapcsolataikat, másoknál szorgalmasabban dolgoznak, nagyobb hatékonysági fokkal működnek. Kiemelten fontos szerepet játszanak a vezetők, hisz ők példaként elöl járnak, az ő kedvük, hozzáállásuk nagyban befolyásolja a csapat attitűdjét és teljesítményét is pozitív és negatív irányba is.

Megdőlt az az elv, miszerint az érzések nem számítanak a munkahelyen. „A tudósok egyértelmű idegrendszeri összefüggéseket mutattak ki az érzések, gondolatok és cselekedetek között”. Amikor hatalmába kerít egy rossz érzés, akkor egyszerűen képtelenek vagyunk mással foglalkozni, mint annak forrásával. Megfelelő kommunikáció és információáramlás? Teljesen kizárva. Objektív és megfelelően alátámasztott döntéshozás? Esélytelen. Kreatív feladat- és problémamegoldás? Biztos, hogy nem!

Na de mit tehetünk? Először is el kell fogadni azt a tényt, hogy igenis számítanak az érzéseink a munkában is. Másrészt érdemes hangsúlyt fektetni az elköteleződésre, amely segít kiegyenlíteni az esetleges érzelmi megbillenéseket. Ahhoz, hogy elkötelezetten és boldogan dolgozzunk 3 dologra van szükség:

• tiszta jövőképre – a céget és a saját egyéni utamat is tekintve,
• az egyéni energiabefektetés és a cég céljának összekapcsolására – lássa az egyén ő mivel és mihez járul hozzá nap mint nap,
• jó kapcsolatokra – ezt az imént már pedzegettem, hogy jó kapcsolatok, jó érzések nélkül nem vagyunk képesek ugyanúgy teljesíteni, mintha ezek adottak lennének.

A fent említett néhány szempont mentén végig lehet nézni, hogy hogy is állunk a boldogsággal a munkahelyünkön, a csapatunkban. Vezetőként és/vagy fejlesztő szakemberként tehetünk annak érdekében, hogy a kollégák jól érezzék magukat a munkahelyen és ebből fakadóan a tőlük telhető legjobbat nyújthassák.

Nemrég részt vettem egy előadáson, ahol az előadás vége felé megütötte a fülem ez a szó, „önegyüttérzés”. Idő hiányában az előadó nem magyarázta el részletesen, de nem is ez volt a fő vonala az előadásnak. Mindenesetre feljegyeztem magamnak a szót, azzal a szándékkal, hogy később utánanézek. Ha nem írtam volna fel, akkor sem felejtem el, mert annyira foglalkoztatott a kifejezés háttere, mibenléte. Nem is váratott magára sokáig, hogy utánanézzek.

Maga az együttérzés fogalma már mindenki számára ismerős és gyakran használatos: együtt/átérezzük a másik ember helyzetét, főleg ha az illető valami miatt rosszul érzi magát. Ez két vagy több ember viszonylatában történik, hiszen „kell” hozzá a másik. Ezzel szemben az önegyüttérzésnél saját magunkra, a magunk érzésére fókuszálunk. Az önegyüttérzés (self-compassion) fogalma Dr. Kristin Neff és Dr. Chris Germer pszichológusok nevéhez fűződik. Magában foglal többféle hozzáállást: elfogadást, részvétet, átérzést, empátiát, mindezt nem mások felé, hanem saját magunkra irányítva.

Ha egy közeli barátunkkal, számunkra kedves munkatárssal történik valami negatív esemény, vagy éppen egy nehéz időszakát éli, nagyon könnyen meg tudjuk érteni, át tudjuk érezni a helyzetét. Együtt tudunk vele érezni. Viszont, ha mi kerülünk nehéz helyzetbe, a magunk felé tanúsított együttérzés helyett gyakran önostorozó, kritikus gondolatokkal, türelmetlenséggel, negatív érzésekkel (düh, harag, szégyen) „jutalmazzuk” magunkat. Ugye érzékeljük a különbséget?

Vajon miért csináljuk ezt? Mit okozunk magunknak vele?

A „Miért?” fejtegetésébe most nem kezdünk bele, hiszen számtalan egyéni berögződés, séma állhat a háttérben.

Hogy „Mit okozunk magunknak vele?”, azt egyszerű megfogalmazni. Magunkkal kapcsolatban folyton az elvárásainkra fókuszálunk. Ha ezeket nem sikerül elérni, magyarán nem úgy teljesítünk, ahogy mi magunktól elvárjuk, hibáztatjuk, negatívan ítéljük meg magunkat, ami a negatív önképünket erősíti, az önértékelésünket húzza le, és hosszútávon a mentális egészségünkre is kihatással lesz.

Jó, de, akkor mit lehet tenni? Hogyan lehetne másként?

Egy nehéz helyzetben az önegyüttérzés megéléséhez Neff-ék szerint három tényezőt kell optimálisan működtetnünk.

• Mindfulness, azaz tudatos jelenlét: teljes figyelmünkkel a jelen pillanatban, az „itt és most”-ban kell lennünk, távolabbról szemlélve gondolatainkat, érzéseinket, érzeteinket, olyannyira, hogy meg is tudjuk őket fogalmazni.
• Kedvesség önmagukkal szemben: ítélkezés, kritikusság helyett legyünk kedvesek és elfogadóak saját magunkkal akkor is, ha valami nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, hibáztunk, vagy ha nehézségekkel találkozunk.
• Közös emberi lét alapvetéseinek elfogadása: lehetőleg tartsuk mindig szemelőtt, hogy emberek vagyunk és ebből adódóan nem vagyunk tökéletesek. Lássuk be és emlékeztessük magunkat, hogy nem vagyunk egyedül, mások is küzdenek a miénkhez hasonló problémákkal.

Egyszerűen hangzik, igaz? De annyira mégsem az. Mert a fentieket vagy csak egymástól elkülönülve csináljuk, vagy van, hogy el is felejtjük őket alkalmazni.

Még egyszer: mit is segít elő a három fenti tényező, ha optimálisan működtetjük őket?

1. Rágódás, túlzott azonosulás helyett: TUDATOSSÁG, A REALITÁSOK TALAJÁN MARADÁS („Ez a helyzet most nehéz nekem.”; „Emiatt most szomorú vagyok.”)
2. Túlzott önkritika, hibáztatás, negatív belső monológok helyett: KEDVESSÉG ÉS ELFOGADÁS GYAKORLÁSA ÖNMAGUKKAL SZEMBEN („Lehetek magammal türelmes, elfogadó.”)
3. Saját magunk izolálása helyett: ANNAK ELFOGADÁSA, HOGY NEM VAGYUNK EGYEDÜL A PROBLÉMÁNKKAL („A nehéz helyzetek is az élethez tartoznak.”; „Nem vagyok egyedül.”)

Azt gondolom, ha odafigyelünk a fenti tényezőkre és nehéz helyzetekben elkezdjük gyakorolni az önegyüttérzést, akkor az hosszútávon megtérül.

Hatással lesz:

• a tudatosságunkra. A mindfulness gyakorlásának köszönhetően magunkat sokkal jobban, pontosabban látjuk, ítéljük meg.
• az elégedettségérzetünkre. Könnyebben, hamarabb elfogadunk majd helyzeteket.

Továbbá:

• Kiváló önmegnyugtató és stresszcsökkentő eszközünkké válhat.
• Saját magunk motiválásában is egyre ügyesebbek leszünk.
• Kihatással lehet az önértékelésünkre, hiszen ha nem engedjük a negatív, önostorozó monológokat elszabadulni, akkor önmagunkról alkotott képünket is meg tudjuk óvni.

Azt fontos hangsúlyozni, hogy az önegyüttérzés célja NEM az önfelmentés, vagy NEM egy erőltetett állandó pozitív hozzáállás kialakítása, hanem ellenkezőleg, a folyamatban pont a megengedés a lényeg. Az önmagunkkal való együttérzés lehet az egyik kulcsa mentális egészségünk hosszútávú megőrzésének.