A kabaréjelenetek alapfelállása, hogy van valami, amit többféleképpen lehet érteni vagy amiről pont az nem tud, akit leginkább érint. Ebből persze jó kis bonyodalom lesz, amin remekül szórakozik a közönség. Az azonban már koránt sem olyan vicces, amikor az ember maga is a kabaré szereplőjévé válik egy-egy szervezet keretei közt dolgozva. Mi az a gyakran elfelejtett lépés, ami segít elkerülni a zűröket a szervezeti kommunikációban?

Ismerős a helyzet, amikor szabadságra készülsz menni, és már előre azon töprengsz, hogy a csapatod vajon hogy fog boldogulni nélküled, ki fog helyettesíteni? Vagy, ami rosszabb, már benn sem vagy az irodában, de rendszeresen pittyog a telefonod, ellenőrzöd a leveleidet, 2 óránként beszélned kell valakivel? Ha igen, akkor itt az ideje, hogy automata, sportfokozatos, tolatóradarral – és minden egyéb extrával – felszerelt csapatot csinálj magatokból!

Meglehetősen sok odafigyeléssel és befektetett munkával elméletileg minden csapat képes arra, hogy igazán magasan teljesítővé váljon. Na de milyen is az pontosan? Mi jellemez egy ilyen „high-performance team”-et?

Egy jól összeszokott csapatba bekerülni mindig kihívással teli időszak, kortól és szakmai tapasztalattól függetlenül, legyen akár szó egy munkahely váltásból adódó új környezetről, vagy egy új teamről a régi szervezetben. Melyek azok a dolgok, amelyekre érdemes odafigyelni új csapattagként? És mit tegyen a csapat?

A legtöbb vezetőnek nagyon jó a beszélőkéje. Sőt, többen kommunikációs tréningek tömkelegén vettek részt, még a nyilvánosbeszéd-kurzuson is voltak! Hogy van az, hogy ezt a készséget ennyit pallérozzuk, és közben meg ott van valami, amiről meg teljesen leesik a figyelem: a csinálás. Ki hallott már olyan vezetőről, aki cselekvőkészség-fejlesztő tréningen vett részt?

Mi a közös abban, ahogyan egy átlagember a nulláról képessé válik lefutni akár egy maratont is és ahogyan az üzleti életben működő átlagos képességű csapatok magasan teljesítőkké válnak?

Vannak olyan területek, ahol a szervezetek komoly erőfeszítéseket tesznek a folyamatos fejlesztés érdekében, míg másutt hajlamosak csak akkor lépni, ha már nagy a baj. Pedig fejlesztési szempontból nem érdemes elengedni a jól működő csapatokat sem! Kik ők egyáltalán, és mit érdemes velük kapcsolatban megfontolni?

Egyre inkább előtérbe kerül, hogy beszéljünk, kutassunk, írjunk azokról a szervezeti helyzetekről, amik éveken keresztül rejtve maradtak. Na ilyen a mobbing is. Mára már több helyen (blogok, tanulmányok) felhívják a figyelmét a HR-nek és a vezetőknek is, hogy mennyire fontos ezzel foglalkozni és idejében kezelni. De mi történik akkor, ha a gúnyolódás, piszkálódás a szervezet sajátja? Észre lehet-e venni, hogy kinél hol a határ?

Szervezetfejlesztőként tapasztaljuk, hogy fejlesztői tapasztalat és tudás híján a vezetők elég sokáig tudnak abban hinni, hogy egy jól sikerült csapatépítés, ha jól érzi magát néhány óráig együtt a csapat, akkor annak hosszú távon érződik majd a hatása. Ez azonban nincs mindig így.

Hogy mi a játszma? Kommunikációs aknamező, ahol – ha nem vagy elég éber – könnyen ráléphetsz egy elásott reakció bombára, amit aztán nehéz lesz kínos érzések és kisebb-nagyobb lelki sérülések nélkül megúszni, és ez nyomot hagyhat a későbbi kommunikációs helyzeteken, akadályozva a harmonikus együttműködés lehetőségét.