Mindannyian boldog életről álmodunk. A boldogság élménye azonban mindenkinek mást jelent, mondhatnák azt is, hogy a boldogság nagyon szubjektív dolog.

Diener, a lelki jóllét kutatója, a boldogságot a jólléttel szinonim fogalomként határozta meg, amely még véletlenül sem összetévesztendő a jólét fogalmával. Előbbi olyan dolgokat foglal magába, mint a biztonság, az otthonosság, a meghittség, a „rendben vagyok érzését”, a boldogulás megélését. Utóbbi - azaz a jólét - létfeltételekre vonatkozik, arra, hogy valaki jólétben él, például nagy háza van, szép autója, vagy sok pénze.

Mindezek fényében lássuk, mi is az a 10 dolog, amivel a boldogságérzetünk fokozható! 

Bagdy Emőke „Hogyan lehetnénk boldogabbak” című könyvéből szemezgetve, a teljesség igénye nélkül szeretnék kiemelni megszívlelendő, a hétköznapokban alkalmazható gyakorlati tanácsokat. Talán még nem késő ezeket az új évi fogadalmak közé szokássá formálva beépíteni.

1. "Fejezzük ki a hálánkat, köszönetünket annak, akit ez megillet.”

Ezt rendszeresen ismételve gyakoroljuk huzamosabb ideig, például, hogy levelet írunk annak a személynek, akinek hálásak vagyunk valamiért. Az adott illetővel bizonyosan javulni fog a kommunikációnk, hiszen, ha köszönetet mondunk valakinek, onnantól kezdve másként fog hozzánk viszonyulni, de hólabdaeffektusként másokkal való kapcsolatainkra is pozitívan fog hatni, a kibocsátott pozitív energia által.

2. "Gyakoroljuk az optimizmust! Törekedjünk derűre, vidámságra, mosolyogjunk, nevessünk többet, mint eddig!”

Az optimista vagy pesszimista szemlélet nem neurológiai szinten meghatározott - ezt valamelyik, ránk erősebben ható szülőtől tanuljuk el. Ez azt jelenti, hogy korrigálható, rá tudjuk szoktatni magunkat a nyitottabb, bizakodó látásmódra. Erre egy gyakorlat, - mely Laura King, a Missouri Egyetem tanárának nevéhez köthető - azt kéri, írjunk magunknak egy levelet melynek címe: „A lehető legjobb jövőbeli énem.” Úgy írjunk ebben a levélben, mintha minden kitűzött távoli célunkat elértük volna, majd olvassuk el gyakran ezt a levelet. Ez segít fókuszban tartani önmagunkat és bizakodást hozhat nehezebb időkben is.

A kacagás, nevetés szintén vitalitásfokozó, növeli az immunrendszer működését, és az a jó benne, hogy az igazi nevetés „ragadós” - könnyen átragad a környezetre.

3. "Tegyünk jót másokkal! Ébresszük fel, erősítsük és gyakoroljuk, de tartsuk is határok között az altruizmust."  

Boldogságkutatások alapján mások segítése, támogatása fokozza a szubjektív jóllétérzését, és növeli az önértékelésünket.

Mint mindenben, a másokra való figyelésben is szükséges az egészséges egyensúly fenntartása. A túlzott altruizmus többek között a segítő szakmákban fordulhat könnyen elő, mások nagyfokú előtérbe helyezésével, a munkaalkoholizmussal, a túlzott bevonódással, mely már magát az adó felet meríti ki.

4. "Erősítsük szeretetkapcsolatainkat, családi, baráti és társas együttléteinket. Élvezzük és műveljük a társas támogatást.”

Az ember veleszületetten társas „falka” lény, a legnagyobb örömet és boldogságot a kapcsolatain keresztül, a kapcsolataiból meríti.  Ezekért érdemes a legtöbbet megtenni, a legtöbb áldozatot hozni. Ne feledkezzünk meg a hétköznapok nyomása alatt sem szeretteinkről, családtagjainkról, barátainkról, mert a befektetett idő és energia sokszorosan, jóllétünkben térül meg.

5. "Gyakoroljuk a testi érintés szeretetnyelvét.”

A számunkra jelentős személyekkel átélt érintés, ölelés, csók, hozzájárul az oxytocinhormon termeléséhez, melyet szeretethormonként is emlegetnek. Nem mellékesen erősíti az immunrendszert, csökkenteni a stresszt, és még számtalan bizonyított jó hatása van a működésünkre. Ne felejtsük, hogy napi négy ölelés szükséges ahhoz, hogy túléljünk, nyolc a szinten tartáshoz, és nagyjából tizenkettő ahhoz, hogy azt érezzük - boldogok vagyunk. Ez is azt bizonyítja: nem érdemes vele spórolnunk.

6. "Tanuljuk meg az ártó stresszekkel, sőt, krízisekkel való megküzdésnek először a személyes, saját magunkban történő feloldását…”

Számtalan lehetséges megoldás létezik a feszültségoldására figyelemeltérés útján, például film, zene, tánc, mozgás, séta, kirándulás, biciklizés. Pennebaker azt javasolja, hogy írjuk le bánatunkat. Panaszkodjuk ki magunkat, írjuk le, mi volt az értelme ennek az életünkben, mi az, amit ezáltal tanultunk meg. Ha megtanultuk, mit tehetünk magunkért, akkor tudjuk ezt továbbfejleszteni, arra az estre, ha kapcsolataink kerülnének válságba.

7. "A megbocsátás képességének gyakorlása, a bűntudatos vagy ellenséges érzések hordozásának megszüntetése.”

Kutatások bizonyítják, hogy az optimista ember immunrendszere jól működik és erős. Azonban az olyan „nehéz” érzés, mint a düh, szív és koszorúér-betegségek kialakulásában játszik szerepet. Daganatos betegségek kialakulásában oki tényezőjeként jelenik meg a megbocsátásképtelenség, vagy a bűntudat. Ezért is fontos ezekkel az érzésekkel „leszámolni”, hogy életünkben a jóllét irányába tudjunk haladni.

Bagdy Emőke további boldogsághoz vezető „parancsolatai”:

8. Legyenek céljaink, melyek irányába elköteleződünk.

9. Éljünk a jelenben, azaz ne a múlton rágódjunk vagy féljük a jövőt.

Utolsó, tizedik parancsolat: rendszeresen végezzünk testmozgást.

Ezek is mind azt bizonyítják, hogy igenis vannak eszközeink, igenis sokat tudunk tenni azért, hogy befolyásolni tudjuk jóllétünket. Ha eddig még nem tettük, érdemes elkezdeni, akár már ma.

Milyen a jó vezető?

Sok-sok éve keresik a szakemberek erre a kérdésre a választ, és ma már látjuk, hogy a világunk átalakulása, a munka világának változása, a technológia fejlődése, a viselkedéstudományi kutatások eredményei miatt a „jó vezető” fogalma folyamatosan változik. Újabbnál újabb kihívások érik a vezetőket, és csak az igazán jók képesek ezt lereagálni.  

Vannak olyan dologok a vezetés kapcsán – mint minden más kapcsán is - amik időtállóak, és függetlenek a változásoktól. Jim Collins, a vezetéstudomány egyik jelentős szakértője, a Jóból kiváló című könyvében ír az 5.szintű vezetésről. A könyv nem maszületett gondolatokat tartalmaz, a vezetéssel foglalkozók, a szervezetfejlesztők számára amolyan alapmű. Hitelét többek között annak köszönheti, hogy egy széleskörű, átfogó kutatás alapján írta meg a szerző.

Nézzük meg, mit is jelent az 5.szintű vezető fogalma?

Az „5. szint” kifejezés a tanulmányban beazonosított vezetői képességek hierarchiájának legmagasabb szintjére utal. 

Az 5. szintű vezető a személyes alázat és a szakmai eltökéltség paradox ötvözete. Ambíciózus, de ambíciója nem saját magára, hanem a vállalatára irányul. Az ilyen vezető duális karakter: alázat és akarat, szerénység és eltökéltség jellemzi. Visszafogott, ugyanakkor a vállalatát érintő kérdésekben a legnagyobb horderejű, legkeményebb döntésektől sem riad vissza. Az 5. szintű vezető sikerek esetén az ablakon kívülre tekint és a csapatának tulajdonítja. Amikor rosszul mennek a dolgok akkor tükörbe néz és önvizsgálatot tart.

Mit takar a másik négy réteg?

Collins szerint az 5. szintű vezető hordozza a másik 4 réteg jellemzőit is, amiket nem feltétlenül a piramisba rendezett sorrendben tanul meg, de végül minden szint a sajátjává válik:

Jim Collins és kutatócsapata nem az 5. szintű vezetést kereste, de a begyűjtött adatok egyértelműen meggyőzték őket a létezéséről. Azt is látták, hogy sok helyen hibát elkövetve csillogó-villogó sztármenedzsereket vesznek fel, háttérbe szorítva a potenciális 5. szintű vezetőket.

Ti ismertek 5.szintű vezetőt?

Márton Mónika
A Legacy ügyvezetője,
szervezetfejlesztő, tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

„Az az érzésem, Mónika, hogy kénytelen leszek szembenézni olyan hiedelmeimmel, berögződéseimmel, szokásaimmal, vagy akár emlékeimmel is, amikkel talán soha nem akartam… De most muszáj leszek, hisz ez egy olyan durva önismereti út, ahol ezekkel kezdenem kell valamit.”

Az iménti néhány gondolat nem szó szerinti idézése annak, amit Márton Mónika kolléganőmnek mondtam egy beszélgetésünk alkalmával, de az idézőjelekkel szerettem volna azt érzékeltetni, hogy ez a pár mondat már elhangzott hasonló formában. Ez a blog most arról fog szólni, mi váltotta azt ki belőlem, hogy ezt mondjam.

Az önismeret, mint téma, két szempontból is aktuális számomra. Egyrészt nyakunkon a tél, ami az emberek többségének – és személy szerint nekem is – azt jelenti, hogy a tavaszi, nyári időszakhoz viszonyítva többet leszek otthon, élvezem az otthon melegét, ténylegesen és átvitt értelemben is. Egyre kevesebb – erősen nullához konvergál az a kevesebb – szabadtéri programot fogok szervezni, a hideg, a korai sötétedés, a csípős szél miatt. Az évnek ez az időszaka már kevésbé a pörgésről, a fesztiválokról, a nyaralásról szól, sokkal inkább a bekuckózásról, a töltődésről, a nyugalomról, a befelé történő fókuszálásról, a magamra való odafigyelésről. Éljen az én-idő!

A természeti, időjárási változásokhoz való alkalmazkodáson túl az is önreflexióra késztet, hogy jelenleg én is résztvevőként vagyok jelen a Legacy coachképzésén. Az első modulon a coaching alapjairól tanultunk, a második alkalommal pedig az önismeret és az önreflexió volt porondon. Szóval a tanulási folyamat elején járunk, de az már ennyi idő alatt is elég egyértelművé vált, hogy az önismeret iszonyat nagy hangsúlyt kap ebben a képzésben. Igazából ezt eddig is tudtam, és megértettem azt, hogy nekem lesz jobb, ha minél inkább tisztábban látom saját magam, mind magánemberként, mind pedig trénerként, fejlesztő szakemberként… De ez most valahogy mégis máshogy érintett. Ott ültem a teremben, 11 olyan emberrel, akiket összesen 4 napja ismerek és mégis olyan felismeréseim voltak magammal, a működésemmel kapcsolatban, hogy leesett az állam. Nagyon jó érzés volt megtalálni a választ egy olyan kérdésre, ami régóta foglalkoztatott, megkönnyebbültem.

Ott és akkor, a beszélgetések forgatagában, az események lendületében büszke voltam magamra, hogy volt elég bátorságom olyan személyes dolgokat megosztani másokkal, amikről nem feltétlen mesél szívesen az ember néhány nap ismeretség után. De nem bántam meg, hisz végeredményben az önismeretem ezáltal is fejlődött, kicsit tágítottam a komfortzónámat, és azért mentem oda, mert fejlődni szeretnék.

De ugyanott és utána?! Amikor véget ért a tréning, az ajtónál sorra köszöntek el a csoporttársaim. Mónika a tréningteremben pakolt. Már egyre kisebb volt a zaj körülöttem, és egyre nagyobb a fejemben… Amikor magamra maradtam a gondolataimmal, a felismerésekkel, akkor döbbentem rá, hogy ez mennyire nehéz út lesz. Aztán betoppant Mónika ebbe a csendbe, és kérdezte, hogy „na, milyen volt a mai nap?”. Erre a kérdésre feleltem azt neki, amit idéztem az írásom legelején…

Hazafelé autózva két gondolat kristályosodott ki a fejemben:

• Adott egyfajta stabilitást, biztonságot az, hogy tudatosítottam, hogy mi hogyan hatott rám a múltban, miért úgy válaszoltam, viselkedtem. Levontam a következtetést, hogy ha legközelebb hasonló szituációba kerülök, legalább ugyanazt a hibát ne kövessem el. Valószínűleg nem lesz tökéletes már első próbálkozásra, de gyakorlat teszi a mestert.
• A magabiztosabb fellépésen túl abban a tekintetben is hasznos az önismeret, hogy minél tisztábban látom magam, annál egyszerűbb jól karbantartani saját magam, testileg és szellemileg is. Hamarabb észreveszem, ha kezdenek merülni az elemek, és szükséges beiktatni egy kis töltődést. Az elmúlt másfél, változásokkal bőségesen teli évben sokfelől hallottam, láttam, és tapasztaltam is, hogy az emberek elfáradtak a folyamatos bizonytalanságban. Mostanában sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a mentális jól-létre, így erre én is odafigyelek.

Szerintem kell legyen egy bizonyos érettségi szintje az embernek, és bátorsága is ahhoz, hogy belevágjon. Habár az út, ami önmagamhoz vezet, girbe-gurba, göröngyös, olykor éles kanyarokkal tarkított, máskor szakadékokhoz közelít, de sohasem unalmas! Azt hiszem, megéri!

Mostanában egyre nagyobb figyelmet kap az emberek jólléte, ellenállóképessége. Nem véletlenül, hiszen folyton változó világunk és az utóbbi idők kihívásai újra és újra próbára teszik stabilitásunkat, helytállásunkat. Kollégám, Tasnádi Roland múltheti Jóllét - jól lenni a jó létben című blogpostja a mentális ellenállóképességet járta körbe. Ezt a gondolatot továbbgörgetve érdemes megvizsgálnunk az érzelmi oldalt is. Jöjjön hát az érzelmi agilitás! Pontosan mit jelent? Mire is jó? És hogy jön ehhez a „horogra akadás”?

Susan David, író és pszichológus, Érzelmi rugalmasság című könyvében járja körbe a témát. Köztudott, hogy érzelmeink, ha akarjuk, ha nem, adottak. Ezek a külvilágból jövő ingerekre adott zsigeri reakcióink. Érzelmeink a kívülről jövő információ hatására testi válaszokat generálnak (pl. szaporább szívverés, izmok befeszülése vagy éppen ellazulása stb.), így hangolva össze viselkedésünket egy-egy helyzettel. Néhány esetben helyesen „súgnak” az érzéseink (pl. megérezzük, ha valaki hazudik), de vannak helyzetek, amikor viszont régi történeteket hoznak elő bennünk (pl. egy kellemetlenül elsült helyzet ugrik be, vagy amikor pórul jártunk valós érzelmeink kifejezésével). Ezeknek a régi történeteknek a beúszásával torzul bennünk az adott helyzet észlelése, ami pedig kihatással lesz a helyzetre adott válaszreakciónkra is.

Ezzel kapcsolatban napestig sorolhatnánk a példákat és a tapasztalatokat, viszont, hogy átlássuk a folyamatot, a következményre érdemes inkább fókuszálnunk. Az érzelmeket többnyire „problémásnak” tartjuk, és valamilyen módon torzítjuk, elnyomjuk őket, vagy olyan is van, hogy mindenféle tudatosság nélkül, zsigerből, automatikusan reagálunk helyzetekre. Ebből a másik fél csak annyit érzékel, hogy egy egyszerű kérdésre, megjegyzésre furán reagálunk. Nesze neked hiteles érzelmi válasz! Egy biztos: ha szeretnénk egy fokkal többet tudni érzelmeinkről, esetleg felismerni és elfogadni őket, óhatatlanul foglalkoznunk kell velük.

Ehhez társul az agilitás, ami jelen esetben reakcióink merevségét hivatott felszámolni. Segít, hogy egy-egy új helyzetre valamilyen korábbról berögzült séma helyett sokkal ügyesebben, hitelesebben reagálhassunk.

Összekapcsolva a két gondolatot, az érzelmi agilitás (emotional agility) azt jelenti, hogy kívülről érkező ingerekre, az érzelmi rendszerünk jelzéseire higgadtabban, tudatosabban reagálunk. Mindezt úgy, hogy időben felismerjük és elfogadjuk az érzéseinket (legyen az bármilyen). Jól hangzik, igaz?

De mindehhez hogyan kapcsolódik a címben szereplő horogra akadás?

Ehhez górcső alá kell vennünk elménket, amit Susan David egyszerűen „egy hatalmas értelmező gépnek” hív, hiszen a nap minden pillanatában értelmezi, dekódolja a világból érkező jeleket, legyenek azok látható, tapintható, hallható, vagy egyéb módon érzékelhető dolgok. Az értelmezésből pedig történet kerekedik. Ezek belső kommentek, monológok, amiket többségünk lefolytat magában, és alapvetően van szerepük, céljuk: méghozzá tapasztalataink rendezése. Viszont a veszély abban rejlik, hogy egyedi értelmezéseinket többségében valóságnak fogjunk fel, anélkül, hogy megkérdőjeleznénk őket. Ezek között van mindenféle, pozitívak és negatívak egyaránt, egy biztos, nem érzelem és nem ítélkezésmentesek. Az, hogy „Ma nem mentem el bevásárolni.” egy ítélkezésmentes, egyszerű kijelentés. De ha hozzáteszem, hogy „Sajnos ma nem mentem el bevásárolni, mert túlóráznom kellett.”, akkor már társul hozzá egy érzés is. És gyakran ezt a gondolatmenetet még tovább színezzük: „Rosszul mértem fel, hogy mennyi fog a mai napba beleférni. Ráadásul a munkahelyem még ki is használ. Egy lúzer vagyok.” És már elég messze kerültünk a „Ma nem mentem el bevásárolni.” kiinduló gondolattól.

 Így alakulnak ki a meggyőződéseink, berögződéseink is. Pl. „Gyerekkoromban a testvérem kinevetett, amikor meglátott, hogy magamban táncolok a rádióban szóló zenére. Biztosan nem vagyok elég jó táncos.” A magunkat akadályozó önnarratíváink is ilyen automatikusan fogalmazódnak meg. Pl. Ha valakit a cégnél előléptetnek. „Én nem vagyok elég jó. Engem mikor fognak már?” Vagy nehéz, új feladat esetén: „Ez nekem nem fog menni. Kudarcot vallok, ki fognak rúgni.”

De hogyan is jutunk el a tényektől a horogig? „Csigabiga gyere ki, ……”. Ugye rögtön jön az automatikus válasz: „ég a házad ideki”. Ennyire egyszerűen, direkt gondolkodás nélkül kúsznak be a válaszok, monológok, gondolatok. Jól látható, hogy a horogra akadás szinte elkerülhetetlen.

A horogra akadás folyamata tehát:

1. Adott a belső monológ, amire felfigyelünk és a gondolatainkat tényeknek tekintjük.
2. Ehhez jön egy kiszínezett gondolattársítás, amikor is a monológunk kapcsán eszünkbe jutnak emlékek, képek, szimbólumok.
3. Hozzá kapcsolódnak az érzelmek, mert a saját gondolatainkhoz nem tudunk érzelemmentesen állni.

De mi a teendő ilyenkor? Mit tudunk tenni, hogy ha horogra is akadunk, ezt minél hamarabb felismerjük és tegyünk ellene?

„Ki van a nyeregben, az elmélkedő vagy a gondolat?” (38.o.)

Ahhoz, hogy vissza tudjunk ülni a nyeregbe, az írónő szerint a gondolatok feldolgozási módján kell változtatni. Az ehhez elvezető út azzal kezdődik, hogy felismerjük, hogy horogra akadtunk, aztán szembenézzünk vele. Hátralépünk és ítélkezésmentesen, tényszerűen igyekszünk ránézni az általunk teremtett helyzetre. Ehhez biztosan kell majd több lépésnyi távolság, és az, hogy képesek legyünk a perspektívánkon tágítani. Csak ezt követően válik lehetővé, hogy előre tekintsünk és megpróbáljuk megtalálni a saját utunkat, megoldásainkat, és csak ezután következhet a továbblépés.

A könyvet olvasva én könnyen tudtam azonosulni mind a horogra akadással, mind pedig a javasolt megoldással, köszönhetően a nagyon is életszagú példáknak. Természetesen, mindez leírva nagyon egyszerűen hangzik. Ez a valóságban sok gyakorlást igénylő folyamat, melynek köszönhetően elérhető az érzelmi agilitás. Hiszem, hogy megéri a belefektetett energia, és végül egy hatékony eszközt tudunk magunkénak, mellyel könnyebben tudjuk venni a mindennapi akadályokat.

Nagyon adná magát, hogy a cím alapján jól kivesézzük a Well-being fogalmát. Egy eddig soha nem nézett szemszögből megvizsgáljuk, értelmezzük, megrágjuk, kiköpjük és a végén megállapítjuk, hogy milyen jó és, hogy kell!

Merthogy kell! Egyre több cégnél, iparágtól függetlenül tapasztaljuk azt a kollegákkal, hogy az egyének, a csapatok, de akár komplett vezetői rétegek fáradtak, enerváltak és több mindenre panaszkodnak, mint úgy általában.

Szóval nem kérdés, hogy kell, és talán jobban, mint amikor ez a fogalom és az emögött húzódó munkaadói szemlélet kezdett beszivárogni munka világába.

Egy 2016-os konferencián, ahol még csak egy kezdeti stádiumban lévő HR ”eszközként” beszélnek külön témaként a vállalati jólétről, akkor még kifejezetten csak a munkáltatói oldal felelősségét taglalják. Kihangsúlyozva, hogy a munkaadó érdeke, hogy gondoskodjon dolgozója jólétéről: legyen természetes fény az íróasztalnál, pihenőszoba, távmunka lehetőség, belső terek kialakítása, kaja, pia.

Az egyén, a dolgozó felelőssége még bőven nem jelenik meg, pedig szerintem felelősséggel tartozunk mi is, hogy jól legyünk. Hiszen amikor egymás tenyerébe csapunk a munkáltatónkkal, akkor ők a legjobb formánkat veszik meg. Mi meg azt ”ígérjük” a legjobb formánkat fogjuk hozni.

Márton Mónika, kolleganőm írt már róla egy korábbi blogban, bemutatva a PERMA modellen keresztül, hogyan legyünk boldogok. Én arról osztom meg a gondolataimat, hogy szerintem mi kell ahhoz még, hogy a modellben megfogalmazott komponenseket működtetni tudjuk, ez a mentális ellenálló képesség.

Egy cikket olvastam a téma egy kiemelkedő alakjától. Dr. Tomabechi Hideto egy japán agykutató, az emberi tudathoz tartozó területek szaktekintélye. Ebben a cikkben azt mondta, hogy vannak bizonyos pszichés funkciók, amik edzik és fejlesztik a mentális ellenálló képességet. Ezek közül én 3-at emelnék ki.

Rugalmaság

Azért tartom fontosnak megemlíteni, mert szerintem az egyik nagyon fontos mentális képességünk a pszichés rugalmasság. Ez az a rugalmas alkalmazkodó képesség, ami nem engedi, hogy összeomoljunk egy-egy nehéz helyzet alatt. Biztos sokaknak eszébe jut a reziliencia szó, és valóban van hasonlóság Dr. Tomabechi értelmezése és a reziliencia általános jelentése között. Annyival egészíti ki, hogy az az agy, amelyik nem csak rugalmasan, hanem spontán is képes reagálni, nagy szolgálatot tesz a mentális jóllétnek.

Spontaneitás

A mentális jóllét tekintetében ezt úgy kell értelmezni, hogy engedjük magunkat átadni a helyzetnek, engedjük meg magunknak, hogy megérintsen minden olyan körülmény, ami az adott helyzethez tartozik. Ez nem könnyű, hiszen ehhez az kell, hogy képesek legyünk minden stresszes helyzetben a komfort zónákban maradni. Ezzel biztosítva a biztonságérzetet magunk számára.

Van helye annak is, és kell is, hogy kilépjünk a komfort zónánkból, hiszen sokszor az kell, hogy ki tudjunk lépni az adott stresszes helyzetből. Olykor ehhez bizony kreatívnak is kell lenni.

Kreativitás

A kreativitás által tudunk olyan ötleteket, gondolatokat, megoldásokat létrehozni, amelyekre korábban nem voltunk képesek. Ezek nem mindig jó, vagy hasznos ötletek, hanem egy új látásmód, vagy egy új megközelítés, amely számunkra eddig ”elérhetetlen” volt.

Dr. Tomabechi azt mondja a kreativitásról, hogy akkor van jelentősége, amikor nagyobb szakadék van a jelenlegi komfortzónánk és a céljaink komfortzónája között. A kreativitás hozza létre a hidat a szakadék fölött. A múltad alapján ezeket a helyzeteket korábban nem tudtad volna megoldani, a kreativitás által tudsz ezekre megoldást találni. Ehhez viszont meg kell engedned magadnak, hogy megéld az adott helyzetet, mert így fog beindulni a kreativitásod.

Azt gondolom, hogy manapság a mentális állóképesség egy fokkal már fontosabb, mint a fizikai. Egyrészt, az már szinte nyílt titok, hogy a mentális, lelki jóllétünk hatással van a fizikaira. Másrészt, mentálisan minden nap harcol az ember.

Azok az idők jönnek, amikor meg kell tanulnunk jól lenni!

Tasnádi Roland 
tréner, coach

Ha szeretnél többet hallani a témáról, vegyél részt MEETUP-unkon november 23-án!

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Észrevettem, hogy vannak olyan megbeszélések, ami után a résztvevők olyan dolgokra kérdeznek rá, olyan dolgokat mondanak, ami nekem fel sem tűnt. Ez egy időben felettébb zavart, és magamban kezdtem keresni a „hibát”: vajon nem figyeltem? Hogy nézhettünk ennyire más mozit, nem ugyanazon a megbeszélésen ültünk? Hogy lehetek én jó fejlesztő szakember, ha ezt sem vettem észre? – ilyen, és hasonló kérdések cikáztak bennem. De mégis, hogy lehet? A teljesség igénye nélkül az alábbi főbb gondolatok fogalmazódtak meg azóta bennem.

Azt, hogy mit hallunk meg, mi hangosodik ki számunkra, függ attól, hogy:

• milyen az életszemléletünk: hogyan viszonyulunk az élethez, magunkhoz, embertársainkhoz, pl. mi az élet célja, mi a szerepünk benne, milyen az emberképünk,
• milyen értékeket vallunk és élünk: mi az, amiben hiszünk, mi az, amiért kiállunk és képviseljük azt,
• mit élünk meg, ha a fentiek sérülnek, ha valaki akarva-akaratlanul nem tartja tiszteletben,
• aktuálisan mi foglalkoztat bennünket, hova helyezzük a fókuszunk,
• milyen mértékű elfogadás van bennünk az adott helyzettel, személlyel kapcsolatban,
• mennyire tudunk jelen lenni, milyen lelkiállapotban vagyunk.

Ezek a felismerések kicsit megnyugtattak. Ugyanakkor emlékeztetettek arra, hogy mennyire fontos a pontos megfogalmazás, visszakérdezés, összefoglalás, a másik „működésének” ismerete.

Jó, jó értem én, de mit tehetek, hogy egyre „tisztábban” jusson el hozzám a valódi üzenet? További támpontokat adott - a coaching tanulmányaim során megismert - adat-értelmezés-ítélet megközelítése, és a tudatos jelenlét.

Elkezdtem ezeket gyakorolni, tudatosabban jelen lenni a megbeszéléseken. Már nemcsak azt követtem, hogy mi a beszélgetés célja, mik a főbb pontjai (szerintem), mi a következő lépés, konklúzió, hanem azt is, hogy mi történik a megbeszélés alatt. (Ez főképp a számomra kevésbé izgalmas beszélgetéseket helyezte más megvilágításba.)

Külső, belső adatokat gyűjtöttem. Ez az elején nehezen ment, de gyakorlással lassan belejöttem.

A külső adatok, olyan tényszerű dolgok, melyek megfigyelhetőek, nem társul hozzájuk ítélet, vélemény – visszaadom, ami van, úgy, ahogy van. Ilyen adat volt például, hogy ki mit mondott, ki mit csinált (pl. ásított egyet, 3 perc alatt ötször nézett rá a telefonjára, mikor felszólalt, kihúzta magát, gyorsabban vette a levegőt stb.).

A belső adatok azok, amelyek azt mutatják, hogy amit láttam, hallottam, mit észleltem a külvilágból, hogyan hatott rám, mit váltott ki belőlem – vélemény, magyarázat nélkül, az érzéseink, érzetünk. Ilyen pl. amikor azt mondta, hogy… - elkalandoztak a gondolataim, szaporábban vert a szívem, boldogságot éreztem, mély lélegzetet kellett vennem stb.

Miben segítettek ezek a megfigyelések? Abban, hogy amikor látok, hallok, észlelek valamit, akkor abból ne vonjak le rögtön következtetést, ne értelmezzem. Ne az automatikusan bekapcsolódó múltbeli tapasztalataim, szűrőim alapján vélt jelentést tulajdonítsam neki. Először győződjek meg róla, hogy az értelmezésem megfelelő (ha célom az értelmezés).

Ezzel jól el lehet játszani, alternatívákat kigondolni... Ha például maradunk a „3 perc alatt ötször nézte meg a telefonját” példánál, akkor az az automatikus válaszom, hogy nagyon unja a megbeszélést és nézi, mikor lesz már vége. De mi van, ha azt nézi, mikor kerül sorra, vagy vár egy fontos üzenetet, vagy ő is adatokat gyűjt valakiről…? Ugye, mennyi minden lehet? És még folytathatnánk… Persze lehet több adatunk, ami egy-egy értelmezésben megerősíthet minket.

Sajnos, ha nem figyelünk, akkor van, hogy az értelmezéseknél nem állunk meg és ítélkezünk. Megcímkézzük az adott embert, „rásütjük”, hogy milyen is ő, akár úgy is, hogy alig észleltük őt. Jelen példánál maradva azt mondhatnám, hogy ez az ember tapintatlan és bunkó, mert a megbeszélés alatt végig a telefonját nézegette. Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy akarva akaratlanul eljutott idáig…

És hogy jön mindez az eredeti kérdésemhez? Megerősített abban, hogy a külvilág ingerei, egymás megnyilvánulásai milyen színes palettán, különbözőképpen jutnak el hozzánk, és hogy mielőtt levonnánk egy-egy szerintünk helyesnek vélt következtetést, ne adj Isten ítélkeznénk, mennyire fontos, hogy meggyőződjünk a feltételezéseink helyességéről. Tágítsuk a határainkat, tudatosan válasszuk el a tényeket a ránk gyakorolt hatásaiktól. Ha pedig megbeszélést vezetünk, foglaljuk össze és emeljük ki a főbb üzeneteket, kérdezzünk vissza, hogy csökkentsük a párhuzamos mozikat.

Ha eljutottál a cikk végére, akkor már biztos lett a cikkel kapcsolatban külső, belső adatod. Lehet, már értelmezésed is született, esetleg ítélkeztél? Hogy vagy most ezzel?

Zsuppán Zuzsanna
szervezetfejlesztő, buisness coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn, Instagram oldalainkon, valamint látogass el Spotify csatornánkra, és keress minket a Meetup.com-on: Budapesten és Debrecenben!

Mielőtt a címben szereplő kérdésre megérkezik a válasz, definiáljuk, mit is jelent a boldogság?

Ha az utca emberét megkérdeznénk erről, sokféle választ kapnánk, hiszen a boldogság szubjektív fogalom. A pozitív pszichológia tudományos alapon igyekszik megközelíteni a boldogság fogalmát és ezen alapokon keresztül keresi a választ arra is, hogy hogyan lehetünk azok.

A téma kiemelkedő alakja, Martin Seligman újraértelmezi a boldogság és a jóllét fogalmát, sőt tovább menve, a pszichológia fogalmát is kiegészíti. Seligman-t 1996-ban megválasztották az Amerikai Pszichológiai Társaság elnökének. Az ő nevéhez kapcsolható a pozitív pszichológia megalapítása, amely szemléletváltozást hozott a tudományban.

Mára a pszichológia már nemcsak a mentális zavarokkal foglalkozik, hanem az emberi erősségek, erények és elégedettség tudománya lett. A szubjektív jellege miatt a boldogság tudományos megnevezése szubjektív jóllét lett, a pozitív pszichológia pedig ennek a növelést tűzte ki célul. 

Seligman a jóllétet befolyásoló tényezőket az ún. PERMA modellben foglalta össze. A modell arra világít rá, hogy az 5 komponensnek egyensúlyban kell lennie. Időszakosan lehet, hogy valamelyiket intenzívebben éljük, míg a másikat kevésbé, azonban tartósan nem eshet le a figyelmünk egyikről sem.

Nézzük, az öt tényezőt, ami a jóllétünket befolyásolja!

Pozitív érzelmek

Sokan félreértik ezt a tényezőt. Nem arról van szó, hogy mosolyogjunk mindenen, ne vegyünk tudomást az élet nehézségeiről, hasítsuk le magunkról a nehéz érzéseket. Ez a tényező a reális optimizmusról szól. Arról az erőfeszítésről, hogy meglássuk a mindennapjainkban azt, ami reménykeltő, támogató, optimizmusra okot adó.

Ha megerősítjük azt a képességünket, amivel érzékeljük, látjuk, tudatosítjuk az életünk pozitív részeit, az a jóllétünk mellet munícióként szolgál a nehéz helyzetekkel való megküzdésben is. 

Elköteleződés, Elmélyülés, Flow

Mindannyiunknak vannak emlékei arról, amikor gyerekként önfeledten, a külvilágot kizárva, a játékba feledkezve repült az idő. Flow-ban voltunk. Az idő előrehaladtával könnyen leeshet a figyelmünk ezekről a tevékenységekről. Pedig felnőttként is szükségünk van arra, hogy a napi rutin feladatinkon túl, a fontos céljainkon túl, legyen alkalmunk megélni a belefeledkezés érzését. Különbözőek vagyunk abban, hogy kinek mi adja ezt.

A sport, a tánc, a zene, bármiféle alkotás, a hobbink, mind-mind olyan dolgok, amikben megélhetjük az elmélyülést, a flow-t.

Pozitív kapcsolatok

Mi, emberek, társas lények vagyunk. Az életünk minőségét erősen befolyásolja a kapcsolataink minősége. Ezért tudatosan kell figyelnünk és terveznünk azokat a lehetőségeket, ahol építhetjük szociális kapcsolatainkat a családunkkal, a barátainkkal, a párunkkal. A minket körülvevő szociális hálózat – a valódi, nem a virtuális – óriási erőforrás és megtartó erő. Jó időkben örömforrás, nehéz időkben támasz.

Különösen fontos ez a tényező, hiszen mára a technológiai fejlődés lehetővé tette, hogy az életünket akár elszigetelten is egészen jól menedzseljük. Sok mindent megoldhatunk anélkül, hogy kilépnénk az utcára, vagy, hogy valós, személyközi kapcsolódásaink legyenek.

Értelmes célok

Filozofikus gondolatnak tűnhet az élet értelmét keresni, és általában véve az is, de a saját életünk értelmét fontos dolgunk megtalálni.

Napról napra élni, anélkül, hogy tudnánk mi az, ami miatt érdemes felkelnünk, elveszettséghez vezethet minket. Kérdezzük meg magunktól, mi a célunk az életben, mivel tudunk hozzájárulni a nagy egészhez, milyen célokért vagyunk hajlandóak energiát mobilizálni? Legyenek motiváló céljaink, mert azok fontos hozzájárulások a kiteljesedett élethez, a jólléthez.

Teljesítmény, siker

Ismerős az a frusztráló érzés, amikor kitűzünk egy célt, motivál, lelkesít, aztán rendre azzal szembesülünk, hogy nem valósítottuk meg, halogattuk, vagy majd holnaptól kezdjük?

A célkitűzésnek akkor van értelme, ha aztán megvalósítás követi. A személyes megtapasztalásunk a saját teljesítményünkről, a magunknak tett ígéretek betartásáról, a fegyelmezettségünkről, majd mindezek természetes következményéről, a sikerélményről, elképesztő energiákat szabadítanak fel. Hozzájárulnak a jóllétünkhöz, és erőforrásként szolgálnak arra az időre, amikor a dolgok rosszabbul állnak, nehéz helyzetben vagyunk.

Ha végig nézünk a fenti tényezőkön, jól látszik, hogy mind olyanok, amikért tehetünk. A befolyásolási körünkben vannak, ezért felelőséggel is tartozunk magunk felé, hogy tegyünk energiát a saját jóllétünkért, a teljes életünkért, boldogulásunkért.

Szóval, hogyan legyünk boldogok? Fogadjuk el, hogy a boldogságunkért tehetünk, és tegyünk magunkért minden nap valamit a fentiek közül.

A robotika, a mesterséges intelligencia korában még mindig az emberi erőforrást mondhatjuk a legértékesebb erőforrásnak.

Innovatív szakmai források szerint az igazazán felkészült HR- s szakember már nem is a munkavállalói életciklus modellből indul ki, mára elavulttá vált – „mert lineáris, mert hiányos, mert a HR szemüvegén keresztül néz a munkavállalóra”. Sokkal inkább az számít, hogy a munkavállaló mit érez, mit gondol, mi az, amin keresztül megy. Tehát a munkavállalói élmény az, ami igazán fontos manapság.

Itt találkozik mindez a személyes élményemmel. Két évtizedes tapasztalat és elköteleződés után váltok munkahelyet és egzisztenciális létezési formát. Ezt sok-sok(k) kérdés és álmatlan éjszaka előzte meg. Hogyan fogok tudni beilleszkedni az új csapatba, merem-e láttatni magam valójában, amilyen vagyok szakmailag, emberileg? Azt sem felejtsük el, hogy mindezt nem pályakezdőként- sőt nagyon nem- teszem… Váltok, mondhatom sok év tapasztalatával és rutinjával a hátam mögött. Aminek természetesen megvan az előnye és a hátrányai is. Hisz az elméleti és gyakorlati felkészültségem által feljogosítva érezem (?) magam, hogy ne mondjak mindenre igent, van egy kiforrott hit és értékrendem, amit képviselek stb.   Merem-e, tehetem-e ezt anélkül, hogy az új kollégáim „ferde” szemmel néznek rám ezért. Kérdezhetek-e, akár mások számára evidensnek tűnő dolgokat? Elfogadható-e, ha hibázok? Be tudok-e integrálódni a szervezetbe anélkül, hogy azt érzném, azt éreztetnék velem, hogy meg kell változnom? Kérdések, melynek egy része még költői, -nincs rá válasz a gyakorlatból és idővel fog beigazolódni, hogy jól döntöttem e mikor a váltás mellett döntöttem. Másrészükkel kapcsolatban már nagyon is vannak tapasztalásaim- ezen időszak alatt is. Ezek azzal függenek össze, hogy azt érzem a kollégáim elhiszik, hogy értéket fogok teremteni, úgy, hogy közben szerves részévé tudok válni a csapatnak. Nem kell abba energiámat ölnöm, hogy valamilyennek látszódjak vagy valamilyennek pont ne. Nem kell bátrabbnak látszanom, mint amilyen ebben a helyzetben épp vagyok. Ha kell tudok segítséget kérni, és kapok is. Nekem ez most a munkavállalói élmény, és az a gondolatom, hogy valami ilyesmi lehet a kulcsa a szervezeti befogadásnak, összetartozásnak is. 

A munkavállalói élmény A The Employee Experience szerzője, Jacob Morgan szerint azt jelenti, hogy a munkavállalók számára jó fizikai, kulturális és technológiai környezetet is biztosítunk. Nem fogok számokat és brit kutatókat idecitálni, biztosan érezzük akár saját bőrünkön keresztül, hogy mennyire fontos a munkahelyi közösség. Mentális jó(l) lét szempontjából is. Rajtam kívül sok, éppen pályát vagy munkahelyet váltó kollégának, de akár régóta ugyanazon a helyen dolgozó munkatársnak relevánsak lehetnek az általam feltett kérdések. Érdemes a szervezeteknek önvizsgálatot tartani nekik milyen válaszaik vannak ezekre vagy a kollégáik milyen válaszokat adnánk ezekre a kérdésekre.

Tudtad, hogy a tornádó közepe (szeme) mozdulatlan? Fizikai törvény, a forgómozgás természetéből adódik a mozdulatlansága. A változás, a változás természetének megértése, a változásban levés slágertéma manapság a tréningpiacon. A változások jönnek, csőstől, és mindenki keresi arra a választ, hogy mégis mi tud stabilitást adni.

Nagyon sok megrendelésünk fókuszában áll a változás, nézzük meg, mi az, amit egy ilyen fejlesztés tud adni egy szervezetnek.

Változás változást ér, még véget sem ért az egyik, már jön az újabb, és az újabb. Pár éve még csak egy-egy szervezetekben találkoztunk ezzel a jelenséggel, ahol akár a vezető progresszív gondolkodásmódja generálta a változásokat, akár a nagy piaci nyomás kényszerítette ki. Mára azonban ez a jelenség általánossá vált. Nem csak a munkavállalók, és a „végeken” dolgozók kapkodják a fejüket, de sokszor azt látjuk, hogy a vezetők is elveszettek a változási folyamatokban.

Mit tudnak adni a változáskezelés tréningek?

Segítenek megérteni a változások természetét. Számos változási görbe/modell létezik, amelyek megmutatják a változásra adott érzelmi reakciókat. Segít megérteni azt a természetes folyamatot, amin átmegyünk, amikor változás ér minket, és jó esetben eszközöket is kaphatunk egy ilyen fejlesztés során, hogy másokat is segítsünk megbirkózni a változásokkal. Például sok stabilitást tud hozni a rendszerbe az, ahogyan egy vezető kommunikál a változás(ok)ról.

Ha elég időt szán egy szervezet egy ilyen fejlesztésre, akár arra is van mód, hogy a résztvevők feltérképezzék a változáshoz való személyes viszonyukat. Vagy akár ránézzenek arra, hogy milyen olyan berögződéseik, hiedelmeik vannak, amelyek akadályozzák őket egy-egy változás elfogadásában, saját mindennapjaikban való meggyökereztetésében.

A megértésen túl azonban lehetőség nyílik olyan erőforrások tudatosítására vagy akár olyan készségek fejlesztésére is, amelyek legyen szó bármilyen változásról, segíti az egyént. Csak hogy említsek egy-egy példát, ilyen lehet a nyitottság, a bátorság vagy akár a kíváncsiság.

A változás nem csak egyéni szinten érdekes

Csapatok és szervezeti szinten is érdemes vizsgálódni.

Minden csapatnak megvan a maga szokása, hogy hogyan szokta szabotálni a változásokat. Ezek egy része tudatos, egy része viszont a csapat vakfoltjában van, azaz nem látnak rá. Fejlesztőként segíthetjük abban a csapatot, hogy ezekről kezdjen beszélgetést, hogy feltérképezze ezeket, és akár stratégiát alkosson, hogy amikor belecsúsznának a szabotőr működésbe, hogyan állítsák meg magukat.  

A csapattagok egymást is át tudják segíteni a változások generálta nehézségeken, ha ebbe tesznek erőfeszítést. Az átsegítésnek egymás megértése, meghallgatása, támogatása egyaránt részét képezheti. Én nem találkoztam még olyan csapattal, aki ezt külső segítség (teamcoach, facilitátor) nélkül megtette volna, pedig sok csapattal dolgoztam/dolgozom. Tudván, hogy a csapatok mekkora érzelmi megtartó erővel rendelkeznek, ez egy komoly kiaknázatlan potenciál a szervezetekben.

Szervezeti szinten is nézzünk egy példát arra, mire érdemes figyelmet fordítani. Hasznos lehet akár megnézni, mi tapad a változásokhoz, mit hordoz a szervezeti emlékezet. „Úgyis visszarendeződik majd minden”, „Eddig még a változásból semmi jó nem sült ki”.  Ismerősek ezek a mondatok? Ha változásokért vagyunk felelősek, akár belső szervezeti szponzorként, akár külső tanácsadóként bizony ilyenekkel szembesülünk. Érdemes megnézni, mi mondatja ezeket, és hogyan lehet felülírni az ilyen típusú viszonyulásokat. Ha már tudunk róla, talán egy fokkal tudatosabban tudunk benne lenni.

Szóval változások vannak, és lesznek. Nem lesz könnyebb a helyzet, sőt … a nyomás az egyéneken, a csapatokon, a szervezeteken növekedni látszik. Érdemes felkötni a gatyánkat, és ráerősíteni azokra az elemekre, amelyek stabilitást hozhatnak egyéni, csapat, szervezeti szinten. Mert ami stabil, azt nem kezdi ki a tornádó.

Szabó Tamara
szervezetfejlesztő, tréner, coach

Hogy biztosan ne maradj le semmiről, kövess minket a közösségi médiában is: Facebook, LinkedIn,  Meetup.com: Budapesten és Debrecenben. Látogass el Spotify csatornánkra és iratkozz fel a hírlevelünkre is!

Az elmúlt héten az egyik Legacy-s meeting-en a csapatból többen is arról számoltunk be, hogy az ország bármely táján járunk, vagyunk, legyen szó bármilyen szektorban lévő cégről, az utóbbi időben jellemző egy általános fáradtság, fásultság az emberekre, és hogy egy kissé negatívabban látják a dolgokat. „Jah, hogy ez a jelenség máshol is ennyire dübörög mostanában?!” – ez a felismerés, gondolat ihlette ezt az írásom, melynek témája a panaszkodás.

A blogom főszereplője Panasz Panna lesz, az ő segítségével fogom összefoglalni a gondolataim a témáról. Fontosnak tartom már itt az elején leszögezni, hogy az, hogy Panna elmond egy rossz hírt, elmesél valami szomorú, vagy dühítő dolgot, ami vele történt aznap, azt én nem tekintem panaszkodásnak! Sokkal inkább arra a negatív hozzáállással megfűszerezett, mindenben a legrosszabbat látó szóáradatra gondolok, ami olykor úgy tűnik, sosem apad el, sosem fogy ki, és hiába kap jobbnál jobb tanácsokat, ötleteket a helyzet megoldására, akkor sem tesz azért szinte semmit, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Ismerős?!

Vajon miért panaszkodik Panna?

Nyilván nem tenné, ha nem származna belőle valami fajta előnye. Először is, kiadja a feszültséget, levezeti a stresszt, lead a teherből, ami a vállát nyomja, tehát azáltal, hogy kibeszéli magából, megkönnyebbül. Lehet, hogy ezzel kíván hangot adni elégedetlenségének. Nem mondja meg konkrétan, kerek-perec, hogy mi a baja – mert nem meri, nem tudja –, hanem ilyen „finomabb” formában adja mások tudtára, hogy valamivel nem teljesen elégedett. Ha panaszkodik, figyelmet kap attól, aki a lamentálását hallgatja. Sőt, mi több, együttérzést is kicsikarhat a rosszabbnál rosszabb események megosztása után. Vigyázat, lehetséges, hogy ez egy játszma Panna részéről, és arra vár, hogy valaki megmentse. Vagy, fennáll annak is a veszélye, hogy nem a pozitív hozadéka miatt panaszkodik, hanem mert már szinte nem tud szabadulni a tevékenységtől, tulajdonképpen szokásává válik a sopánkodás. Amikor megismétel egy gondolatot, akkor az agyában a neuronok között olyan kapcsolat épül, ami segíti az információ gyorsabb áthaladását, ezzel elősegítve azt, hogy ha legközelebb hasonló adathoz jut, akkor az eddigieknél még hamarabb tudja feldolgozni az adott infót.

Hogyan hat ez a környezetére, a csapatra?

A közhangulatra egyértelműen rombolóan. Az, hogy Panna rendszeresen félig üresnek látja a poharat, és ezen is tartja a fókuszt megnehezíti azt, hogy észrevegye, a csapattagok észrevegyék a jó dolgokat, amiknek lehet örülni, a sikereket. Olyan, mintha sötétedés után is napszemüvegben közlekedne, még kevésbé veszi észre a szeme a fényt, és ezzel hatással van más emberek kedvére, gondolataira is. Viszi az időt és az energiát az, hogy őt hallgatják, vele foglalkoznak, neki próbálnak – legtöbbször hiába – segíteni, vagy pont, hogy magukba fojtják a véleményüket, mert tudják, süket fülekre találna a mondanivalójuk.

Hogyan viszonyulj Panasz Pannához?

Alapvetően két lehetőséged van: vagy kezdesz vele valamit, vagy nem kezdesz vele semmit. Ezzel aztán sokat mondtam, ugye?! Ha nem tudsz, vagy éppenséggel nem is szeretnél vele semmit kezdeni, akkor csak simán engedd el! Ha veled osztja meg sérelmeit, egyik füleden be a másikon ki. Így könnyíted meg saját magad számára a legjobban a helyzetet! Ha tudsz, vagy pedig szeretnél vele foglalkozni, amikor legközelebb Panna neked panaszkodik, akkor nézz rá más szemmel, halld ki a szituációból azt (is), hogy lehet benned bízik a legjobban, lehet, hogy a segítséged szeretné kérni, vagy arra vár, hogy megdicsérd… Ha pedig azon kapod magad, hogy Te bújsz a bőrébe, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a Te mozgatórugód a dolog mögött. Mit tudsz tenni annak érdekében, hogy legalább egy hajszálnyit jobb, kellemesebb legyen a helyzeted annál, mint amiről épp nemtetszésed fejezed ki?